A fasizmus természete

Manapság sokat beszélünk arról, hogy például a Jobbik fasiszta, vagy legalábbis félfasiszta pártnak tekinthető-e az eddigi megnyilvánulásai alapján, de senki sem jelölte meg pontosan azokat az ismertetőjegyeket, aminek alapján azt teljes bizonyossággal kimondhatnánk. Sőt, magára a Fideszre is rásütik a fasiszta bélyeget, annak kapcsán, hogy bizonyos ismérvek, amelyek a fasiszta pártokra jellemzőek, mint például a nacionalizmus, ennél a pártnál is megjelenik időnként, bár legyengített formában és inkább a hazai politikai harc eszközeként. A helyzet az, hogy az ember fejében van egy többé-kevésbé körülírható képzet a fasizmusról, éppen a korábbi fasiszta pártok, rendszerek tevékenysége kapcsán, de hogy ez a ködös fogalom ráhúzható-e a mai pártok bármelyikére, arról már meglehetősen különböznek a vélemények. Pedig amíg ezeket a fontos dolgokat nem tisztázzuk, addig mindig elbeszélünk egymás mellett és a pártszimpátiánk alapján fogjuk megítélni a vitapartnerünk véleményét. Tisztában vagyok továbbá azzal, hogy most egy darázsfészekbe fogok belenyúlni, hiszen egyrészt manapság meglehetősen paprikás a társadalom hangulata, nem ok nélkül, másrészt maga a téma is olyan kaliberű, hogy az sok ember érdeklődését felkeltheti és ha az általam leírtak nem egyeznek az övéivel, az csak az én káromat szolgálhatja. De hát én örök életemben szerettem felvállalni a nehéz elméleti problémákat és a képességeimhez mérten választ adni ezekre. Az itt olvasható gondolatok is ennek a jegyében születtek és sohasem gondolom azt, hogy az abszolút igazság bajnokává fogok válni. Remélem, hogy az Olvasók szintén ennek szellemében fogják a könyvemet olvasni.

Ebben a könyvben azokat a korábbi tanulmányaimat szedtem egy csokorba, amelyek a fasizmus legújabb problémáival foglalkoznak. Két nagyobb lélegzetű írás van közöttük: A fasizmus anatómiája és A náci fogalom értelmezése, amelyek, éppúgy, mint a többiek is, már megjelentek a blogjaimban.


A könyv borítója így néz ki:

Részlet a könyvből:

                                                A német nácizmus

Mielőtt rátérnék a fő mondanivalómra, célszerű világos distinkciót tenni az olasz fasizmus és a német nácizmus között. Ez utóbbi különös sajátossága az, hogy domináns szerepet játszott benne a rasszizmus, az antiszemitizmus. Emiatt sokan az fasizmus egyedüli differentia specifica-jaként kezelik, holott ez nem fedi a teljes valóságot.

A német nácizmus központi figurája Adolf Hitler volt, aki tulajdonképpen Ausztriában született, de mindvégig németnek vallotta magát. Maga az életútja meglehetősen ellentmondásos volt, hiszen sohasem végzett el egy komolyabb iskolát, volt segédmunkástól kezdve önmaga által kikiáltott festőművész, de leginkább hivatásos forradalmár, már ha az általa végzett munkát lehet “forradalmi” tevékenységnek tekinteni. Ami viszont egy konzekvens és konzisztens irányvonalnak tekinthető az életében, az a nemzeti szocializmus néven ismertté vált eszmerendszere.


Hitler már gyerekkorában észrevette magán a kivételes szónoki tehetséget, hiszen bevallása szerint egyike voltam a kis főkolomposoknak. Ez a képessége később is fontos szerepet játszott sorsának alakulásában és elősegítette a vezérkultusz kialakítását. Szerinte ugyanis minden mozgalom nagyarányú kifejlődését elsősorban a nagy szónokoknak köszönhetjük. Ideológiai fejlődése az egész család Linzbe költözése következtében jöhetett létre, ahol reáliskolába íratták be. Itt egy bizonyos Leopold Pötsch tanár tanította a történelmet, akinek hatására nacionalista forradalmárrá vált. A Habsburg-házzal szembeni elégedetlensége egyre fokozódott, nem nézte jó szemmel Ausztria elszlávosodását, hiszen szülőországát mindig németnek tartotta és az anyaország természetes részének tekintette. Már ekkor kimondta, hogy a németség sorsának biztosítása érdekében megkívánja Ausztria megsemmisítését.

Életének és ideológiai fejlődésének következő állomása Bécs volt, ahol közvetlenül szembesülhetett a politikai valósággal. Itt tisztázódott benne az az elképzelés, hogy a német népre alapvetően két veszély leselkedik: a marxizmus és a zsidóság. Hitler szerint kezdetben a szociáldemokraták (így nevezte a marxistákat) nem voltak számára ellenszenvesek, hiszen ők is a munkásság helyzetén és életviszonyaikon szerettek volna segíteni. Ami viszont visszataszító volt számára, hogy a németség érdekeit háttérbe szorították a szláv elvtársak kegyeiért folyó harcban. Már ekkor kialakult benne az a meggyőződés, hogy az emberiséget meg kell szabadítani ettől a pestistől.


Hitler fiatal korában a zsidókban csak a vallást látta és ennek a nagy kultúrnép hagyományaihoz képest méltatlannak tartotta a bécsi sajtó antiszemitizmusát. Ám amikor megismerte Karl Lauger és a keresztényszocialista pártjának az állásfoglalását a zsidókkal kapcsolatban, az antiszemitizmus elleni idegenkedése megváltozott. Ellenszenvet kezdett kiváltani benne a zsidóságnak a sajtóban, a művészetben, az irodalom és művészet terén kifejtett tevékenysége. A bécsi társadalmi élet tüzetesebb vizsgálata pedig arra a következtetésre juttatta, hogy minden szenny, giccses mű mögött 90 százalékban zsidók álltak. Ezt követően az élet más területén is kereste a zsidóság tevékenységét és rájött arra, hogy a szociáldemokrata vezetők esetén, sőt a mindennapi érintkezése során javarészt zsidókba ütközött. Így jutott arra a következtetésre, hogy ha a zsidó a marxista hitvallás segítségével győzedelmeskedik e világ népein, győzelmi koronája az emberiség halotti koszorúja lesz.