Bibó István

Bibó István művei meghatározó szerepet játszottak a szellemi fejlődésemben. Ettől az időtől kezdve foglalkoztam behatóbban a demokrácia- és a jogállam elméletével és írhattam meg azokat a könyveket, amit ma már nyomtatásban is megjelentettem. Bibó István inspirációja kellett ahhoz, hogy ezt az szellemi fejlődést bejárhassam, amiért én örökké hálás leszek neki. Mind a mai napig a példaképemnek és a mentoromnak tekintem őt.

Először 2010 augusztusában olvastam el Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányát, ami azonnal megragadott és részletesen áttanulmányoztam. Egyből világos lett számomra, hogy egy egészen új világ tárult a szemem elé, amit még tovább kell elemeznem. Ezért szeptemberben egy 12 részes sorozatban elemeztem ezt a munkáját, és tettem közzé a Nolblogon. Ezt követte decemberben A kommunizmus tündérmeséje című tanulmányom, ami Bibó István marxista kritikáját összegezte és elemezte. Majd 2011 július és augusztus hónapban jelent meg a Bibó István élete és munkássága című 24 részes tanulmányom a Népszava honlapján. Ezt a két utóbbi tanulmányt fogtam egybe és jelentettem meg 2014-ben e-köny és nyomtatott formában a Bibó István című könyvemet.

Ennek a könyvnek az volt az alapvető célja, hogy Bibó István sajátos társadalomfilozófiájának a kialakulását mutassam meg és elemezzem annak pozitív és negatív oldalait. Bibó az ötvenes évek után kifejezetten az egzisztencialista filozófia hatása alá került, ami sajnos nagyban befolyásolta a társadalomfilozófiájának alakulását. Ezért juthatott arra a végkövetkeztetésre, hogy az állami feladatoknak elsősorban a szolgáltatások rendszerét kell tartalmaznia, és a hatalom a kényszert csupán nagyon kis mértékben alkalmazhatja.  Ezt az elméletet különösen Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányában fejtette ki részletesen, amiből egy kis részletet ezen a honlapon is lehet olvasni.

Bibó István aktív szerepet játszott az 1956-os forradalomban, ami miatt a Kádár-rezsim életfogytiglani börtönre ítélte, és csak 1963-ban szabadult az általános amnesztia alkalmával.  Ezért őt nem csupán jog- és társadalomfilozófusként, hanem politikusként is számon tarjuk. Ám az 1956-ban megfogalmazott célok nem tartalmazták a kommunista rendszer gyökeres átalakítását, csupán a szocializmus demokratizálódását tűzhették ki célul. Ezért nem tekinthetjük az 1956-os politikai célokat sem a rendszerváltozás elméleti megalapozásának sem.

Az itt röviden vázolt problémákat a könyvem legvégén lévő összegzésben elemzem, amit alább teljes terjedelemben adok közre.

                                   Bibó István jelentőségéről

Most jött el az ideje annak, hogy számot vessünk Bibó István életéről és munkásságáról. Nem lesz könnyű feladat, hiszen egyszerre tekinthető ellentmondásosnak és pozitív eredményekben bővelkedőnek. Amint azt a könyv elején leszögeztem, elsősorban Bibó eszmei fejlődésének felvázolásával és minél bővebb bemutatásával kívánok foglalkozni. Ha ezt tekintem elsődleges célnak, akkor ezzel kell kezdenem az értékelést. Amit azonnal le kell szögezni az az, hogy Bibó eszmei fejlődésében helyet kapott, vagy kaphatott több divatos filozófiai irányzat. Így fiatal éveiben, elsősorban Horváth Barna professzor szellemi hatásaként az újkantiánus filozófia, amely azonban inkább csak a jogfilozófiai tanulmányait jellemezte. Ezzel az irányzattal azonban az ötvenes évekre szakított, és helyébe az egzisztencializmus lépett. Ez mindvégig megmaradt a gondolkodásában, ami, mint láttuk, elemzéseit egyoldalúvá tette. A szorongás és a félelem kategóriája rendszeresen helyt kapott az elemzéseiben, szinte kizárólag ezt a lelki állapotot tekintette a cselekvések mozgatórúgójának. Legnyilvánvalóbban Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányában érzékelhettük ezt.


A marxizmust sohasem fogadta el olyan filozófiai irányzatnak, amelynek mentén egy távoli jövőben életképes társadalom építhető fel. Ezt ma már, amikor szemtanúi lehettünk a szocialista világrendszer dicstelen bukásának, világosan láthatjuk. Bibó marxizmus kritikájával szándékosan nem foglalkoztam, hiszen A kommunizmus tündérmeséje című dolgozatomban éppen ezt tárgyalom, ahol minden olyan fontosabb problémát külön-külön megvizsgálok, amivel Bibó István is foglalkozott.

Bibó szocializmus képe viszont több figyelmet érdemel. Elsősorban azért, mert ez kifejezetten „bibói” szocializmus, azaz hozzá hasonlót talán senki sem konstruált meg. Láttuk azt, hogy a szocializmust úgy tekintette, mint a francia forradalom szerves folytatását. Azt mindenképpen el kell fogadnunk, hogy a francia forradalom korszakos változást hozott, hiszen maga a történelem tekinthető úgy is, mint a szabadságjogok egyre szélesebb kiteljesedési folyamata. S ebben a folyamatban a francia forradalom kétségtelenül fontos ugrópontot jelentett. De a létezett szocializmus nem tekinthető ennek folytatásaként, ellenkezőleg, bizonyos szempontból éppen hogy visszalépést jelentett egy korábbi állapothoz képest. Ez pedig az 1689-ben megalkotott Bill of Right (Jogok Törvénye) című dokumentum idejéhez köthető, amikor már a hatalmak szétválasztásának elvét (a parlament, a király és a bírói hatalom) megvalósították. Továbbá az angol monarchia, bármilyen furcsa, sokkal nagyobb szabadságjogokat adott az egyes emberek számára, mint a létezett szocializmus. S éppen ezért maradhatott meg máig Anglia hivatalos állam formájaként, szemben a létezett szocializmussal, amelyet a történelem szemétdombjára dobtunk. Bibó szocializmusa mindemellett moralizált szocializmus lett volna, tehát semmiképpen sem lehet párhuzamot vonni a létezett szocializmussal. Ezt a moralizált társadalmat a kölcsönös szolgáltatások rendszerévé is alakította volna. Ennek az elképzelésnek a naivitásával már többször foglalkoztam. Itt most csupán annyit teszek még hozzá, hogy a bibói moralizált társadalmat nem lehet tökéletesen megvalósítani a bensőnkből jövő kategorikus imperativuszokra támaszkodva, hanem a törvényi kötelezettség külső kényszere is szükséges hozzá. S erre maga Bibó István szintén utalt a Kényszer, jog, szabadság című korai tanulmányában. Az csupán egy nagyon fejlett társadalomban valósulhat meg, hogy a külső törvényi kényszerek belsővé válnak, és az így kialakult interiorizált kategorikus imperetivuszok irányítják döntően az emberek cselekedetét. Azt ma még meg sem tudjuk jósolni, hogy ez az idő eljön-e egyáltalán, és ha mégis eljön, akkor az mikorra tehető. Mindaddig azonban szükség van/lesz a törvényi kötelezettségek tételes felsorolására, azok betartásának ellenőrzésére, és a törvénysértések büntetésére. Ugyanez áll a kölcsönös szolgáltatások rendszerére is, hiszen pusztán morális okok nem késztetik arra például a nagytőkést, hogy munkát adjon a munkavállalónak, azaz szolgáltasson. Ehhez minimum arra van szükség, hogy a piaci helyzet úgy alakuljon, hogy az kikényszeríti a munkavállaló alkalmazását, és/vagy olyan törvény legyen érvényben, amely a munkavállalók foglalkoztatása esetén előnyben részesíti a munkaadót. Mindezt pedig szigorú törvényi felügyelet mellett lehet csak végezni.

Bibó szocializmusa azonban demokratikus szocializmus. Ezt legjobban az 1956-os dokumentumok bizonyítják, amelyekben a korábbiakhoz képest lényegesen több szabadságjogot adtak volna az egyes embereknek. Végeredményben néhány fontos kivételtől eltekintve mindazokat a szabadságjogokat megadták volna, ami az akkori nyugati modern polgári demokráciákban adottak voltak. Nos, éppen ez nem tetszett egy olyan diktatúráknak, mint a Rákosi, vagy Kádár rendszerek diktatúrája. Az például lehetetlen lett volna, hogy többpárti rendszert vezessenek be, hiszen akkor a kommunista párt veszíthetett volna is egy demokratikus választáson. Bibó demokratikus szocializmusa viszont valóban alkalmas volt arra, hogy a kádári rendszer létjogosultságát megkérdőjelezzék és a rendszerváltás folyamatát meggyorsítsák. De ez a demokratikus szocializmus viszont alkalmatlan volt arra, hogy a rendszerváltozás cselekvési programjává váljék, hiszen a szocializmus főbb sajátosságait nem lehetett átvinni egy modern polgári demokrácia rendszerébe. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy Bibó István nevét a rendszerváltozás során oly sokszor említették, ám azóta mintha megfeledkeztek volna róla.


Bibó István egyik legfontosabb emberi tulajdonsága az elvhűsége volt: mindvégig kitartott azon álláspontja mellett, hogy a magyar társadalomfejlődésnek csak és kizárólag egyetlen értelme lehet: a demokratikus átalakulás. Az egy külön probléma, hogy ezt csupán a szocializmus keretein belül képzelte el, de a demokrácia iránti vágy szinte minden jelentősebb tanulmányában kifejezésre jutott. Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Bibó legértékesebb elméleti eredménye éppen a demokrácia elveinek a kidolgozása volt. Ezt annak ismeretében állítom, hogy tudom: Bibó sohasem kísérelte meg egy átfogó demokrácia elmélet kidolgozását, de az egyes témák elemzésekor sok olyan tételével szembesülhettünk, amelyek beilleszthetők lennének egy ilyen elméletbe. Ezekhez a tételekhez pedig még olyan esetekben is hű maradt, amikor komoly veszély fenyegette az életét. Erre legkitűnőbb példa az 1956-os helytállása, amikor tulajdonképpen a legutolsó pillanatokban állt a forradalom mellé, és bátor magatartásával az utolsó másodpercig életben tartotta a Nagy Imre-kormányt. Bár Bibónak valóban nem volt jelentős szerepe a forradalom előkészítésében, és a harcok megszervezésében, mégis ezzel a tettével örökre beírta a nevét az 1956-os forradalom dicsőségkönyvébe. Nevét egy sorban emlegetik Nagy Imre, Maléter Pál és a többi szabadságharcos nevével.

                                           

Pedig Bibó megtehette volna azt, hogy lepaktál a kommunistákkal. Ezt tette barátja Erdei Ferenc, aki mind a Rákosi rendszerben, mind a Kádár rezsimben a politikai élet élvonalához tartozott, és „megbecsült” tagja volt az akkori tudományos társadalomnak. Bibó képességei alapján minimum hasonló, de inkább nagyobb elismertségnek örvendhetett volna, ha – behódol a kommunistáknak. Csakhogy ez ellenkezett az elveivel. Még 1957. májusban, amikor a rendőrségen kihallgatták, akkor is ragaszkodott az elveihez: kijelentette, hogy azért csatlakozott Nagy Imre kormányához, mert azokkal a változásokkal, amit Nagy Imre és kormánya tervezett, mindenben egyetértett.

Ezzel függött össze a hallgatása is: gyakorlatilag 1948 és 1979 között semmi jelentősebb tanulmánya nem jelent meg, csupán az előző részekben jelzett magnóra mondott dolgozatai készültek el. Pedig a Kádár rezsimben igencsak örültek volna annak, ha ír, hiszen az a saját rendszerük elismerését jelentette
volna. Amikor a Tanya és urbanizáció című cikke megjelent, akkor a hatalom azt mondta, hogy az utolsó hallgató értelmiségi is megszólalt, aki az 1956-os forradalomban részt vállalt. Magyarán kiegyezett a realitásokkal, ténylegesen behódolt. Ezzel kapcsolatban Bibó az alábbiakat mondta: Nem vitatkozhatom, nincs jogom vitatkozni azokkal sem, akik megteszik ezeket a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett. Ma is lehetnek és vannak ilyen minden egyébnél fontosabb dolgok. Amit azonban én a magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé. Közelebbről konkretizálódik a realista kiegyezést követő álláspont azzal a nehezen cáfolható megállapítással, hogy még annak is, aki a fennálló politikai rendszerrel egyáltalán nem ért egyet, világosan látnia kell, hogy a Szovjetunió politikai súlya, katonai ereje és egy bizonyos államrendszer mellett való elkötelezettsége olyan egyértelmű, Magyarország helyzetét és politikáját meghatározó tény, hogy nemzeti öngyilkosságra szólít fel az, aki ennek a semmibevevésére akar rábírni bárkit is. Ez lényegében igaz. Csakhogy más dolog a tények ostoba semmibevétele, és más dolog a lelkiismeret és a véleményalkotás belső szabadságának és függetlenségének a fenntartása, és ez áll nemcsak egy magánember, de egy egész nemzet számára is (kiemelések tőlem – Sz. Sz.).

Magyarán: Bibó korábbi eszmeiségét adná fel, ha kibékülne a kommunistákkal, akik éppen az általa oly sokszor hangsúlyozott demokratikus elveket vették semmibe. S ha most belegondolok a mai (2011-es) helyzetbe, akkor minimum szégyenkeznem, orcámnak pirulnia kell, mert a Bibóhoz hasonló bátor és önfeláldozó kiállást egy ügy mellett nem tapasztalhatunk a politikusaink többségében. A kommunista diktatúra alatt Bibónak valóban félnie kellett, mert ismét börtönbe csukhatták volna, mégis elvhű maradt. Ma a létező modern polgári demokráciában senkinek sem kell félni a politikusok közül, mégsem állnak ki az eszméik mellett. Ahogyan a politikai széljárás megkívánja, úgy változtatják meg a politikai irányultságukat: a nemzeti liberalizmustól kiindulva el lehet jutni a kereszténydemokráciáig.


Talán e miatt sem kell a jelenkor hatalmának Bibó István, mert naponta lehetne szembesíteni őket Bibó elvhűségével, humanizmusával, a szabadság iránti elkötelezettségével, és a demokrácia általa kidolgozott elveivel. Az ugyanis nehéz lenne számukra, hogy tételesen cáfolják Bibó demokráciaelméletét, hiszen ahhoz legalább olyan szellemóriásnak kellene lenniük, mint ő volt, de a mai megélhetési politikusaink csupán kisinasai, vagy epigonjai lehetnének. Így valóban nem marad más hátra, mint agyonhallgatni őt. Ez ismét csak egy súlyos teher Bibó István emléke számára, hiszen éppen most lehetne elismerni őt, lehetne a helyén kezelni őt, úgy is, mint tudóst, úgy is, mint politikust. Úgy tűnik azonban, hogy egyfajta átok ül a sorsán: sem életében, sem holtában nem kapta meg a megfelelő elismertséget. Most mondhatnám azt, hogy ez a tisztességes emberek sorsa, de ez most nem illik ide, éppen Bibó István emléke miatt.

A könyv vége felé haladva még ide citálom ifjabb Bibó István összegző elemzését arról, hogy miben látja édesapja munkásságának jelentőségét.

Először: legfontosabb, általános érvényű jelentőségét annak felmutatásában látom, hogy a politikai és közéletben is létezhet olyan elemző és vitastílus, amely nem a vitapartner legyőzését, hanem meggyőzését, illetve az értelmes gondolatcserét és a tiszta, becsületes kompromisszumokat (mert azok is lehetségesek) tekinti céljának. Ezért és ennek érdekében képes a jelenségeket jóindulattal, elfogulatlan figyelemmel körbejárni, minden okot és szempontot figyelembe venni (a valóság érdekli, nem saját rögeszméinek igazolása); tud a vitapartner fejével gondolkodni, mert nem az ítélkezés, hanem a megértés szándéka vezeti (akkor is, ha nem ért vele egyet). Ahol indokolt, ott nem kerüli az önkritikát; ott is szerény, ahol mások nagyképűek. S emögött – ki nem mondottan, de nagyon érezhetően – valódi és személyes keresztyén alapok rejlenek.

Másodszor: tanulmányaiban mindig egyidejűleg és azonosan magas szinten, a vizsgált jelenség természete szerint használta a politikai, szociológiai, történettudományi, államelméleti és társadalom lélektani megközelítéseket.

Harmadszor: konkrétan az 56-os forradalom céljait és történelmi jelentőségét – gyakorlatilag a forradalom kitörésével és lefolyásával egy időben – ő fogalmazta meg a legtisztábban, s e megfogalmazás hitelességéért személyes sorsával állt helyt.

Végül: egy másik konkrét helyzetben a Kádár-rendszerrel szembeni–szelíden fogalmazott, de elvileg nagyon megalapozott – távolságtartásával személyes és egzisztenciális hátrányokat vállalva tett hitet amellett, hogy a hazugság és önbecsapás minden formáját el kell utasítani (kiemelések tőlem – Sz. Sz.).

Láttuk, hogy Bibó Istvánt az 1956-os tevékenysége nyomán letartóztatták. Ma már elérhető az 1958. július 8-án tartott kihallgatásának jegyzőkönyve, amelyben a személyi adatai között ez a szó is szerepelt: vagyontalan. Nekem egyből az jutott az eszembe, hogy lehet anyagi javak szempontjából vagyontalan, de ami a fejében van, az az igazi érték. Olyan érték, amit kevesen hordoznak magukban, és amit minden nemzetnek kutyakötelessége lett volna megbecsülni. Keserves dolog ma azt leírni, hogy mi magyarok nem tudtunk élni azzal a lehetőséggel, amit Bibó István a 20. században tálcán kínált nekünk.

Valószínűleg keserű lehetett Kende Péter szociológus szája íze is akkor, amikor ezt a helyzetet az alábbiak szerint vázolta: Termett e szomorú században Magyarországnak egy sokoldalúan képzett rendkívüli elméje, aki a nemzetet izgalomban tartó sorscsapásokból és bajokból elindulva kristálytiszta világossággal helyezte be azokat a modern világ alakulásának adottságaiba és a problémarendszerébe. S ez a nagy elme, aki egyben nagy ember is volt, nemcsak hogy szuverén biztonsággal igazodott el a kor oly nagyszámú gondjában-bajában, de mint értékfelismerő és értékalkotó moralista még iránytűvel is rendelkezett ahhoz, hogy a lehetséges megoldások közül a legtisztességesebbet válassza ki (vagy ahogy ő mondta volna: a legtermékenyebbet). Bibó Istvánból, ha szerencsésebb égtáj alatt születik, minden lehetett volna: világviszonylatban elismert, nagy konfliktusok megoldásában közreműködő diplomata; valamely fontos nemzetközi szervezet vagy bírói testület tagja, elnöke, főembere; államférfi, aki nemcsak egy napig van hivatalban, hanem közmegelégedést kiváltó tevékenységével egy egész korszakra rányomja bélyegét; vagy hivatal nélkül is olyan nemzetnevelő, társadalmi- és pártviszályok fölött álló erkölcsi tekintély, akinek véleményét a közösség dolgát érintő minden fontosabb ügyben kikérik… Ez lehetett volna Bibó, ha nem egy olyan magyar honba születik, amelyet előbb a „német hisztéria” (illetve az annak megfelelő belső) kerít hatalmába, majd pedig hosszú évtizedekre a szovjet totalitarizmus tapos le s foszt meg minden belső és külső autonómiától.

Ma pedig 2011-ben nekünk magyaroknak az lehet az igazi feladatunk, hogy amit az eleink elrontottak, vagy pedig elmulasztottak, helyrehozzuk, de legalábbis megpróbáljuk pótolni és kijavítani a hibáikat. Bibó Istvánnak el kell foglalnia a méltó helyét a magyar szellem Pantheonjában, mert az ő helye ott van, hiszen a 20. század egyik, ha nem a legkiemelkedőbb gondolkodója volt. De amit életében nem adott meg neki a tékozló nemzete, azt megadta ő a nemzetének – halála után.

Bibó az egyik tanulmányában azt fejtegette, hogy egy nemzet nagyságát nem mindig az általa birtokolt terület nagysága határozza meg. Igaza van: egy nemzetet az tesz igazán naggyá, ha olyan gondolkodói születnek, akik az egész világ eszmei fejlődését befolyásolni tudják. Bibó István ilyen nagy gondolkodó volt, és az a nemzet, amelynek ő a szülöttje, az nem kis nemzet, hanem óriás.