A demokrácia elmélete

Ezt a könyvemet tekintem minden eddigi elméleti munkám közül a fő művemnek. Ebben a tanulmányban gyakorlatilag mindent leírok és elmondok arról, amit a demokrácia elméletéről gondolok. A mű alapgondolata akkor fogalmazódott meg bennem, amikor Bibó István demokrácia fogalmáról olvastam (lásd A demokrácia értelmezése....című művét ezen a honlapon), amit már akkor sem tartottam eléggé dialektikusnak, amelyik egy főként statikus, inkább a liberális demokráciákra érvényes fogalmat írt le. Megítélésem szerint a demokrácia lényegét a maga fejlődésében és átalakulásában kell megragadni és leírni. A történeti módszer konzekvens végigvitele volt az egész könyvem célja és azt gondolom, hogy ezt a módszert sikerült helyesen alkalmaznom.

A történetiség alkalmazása elsőként azt követelte meg, hogy áttekintsem a korábbi korok demokrácia elméletének alakulását kezdve a görög demokráciától egészen a modern demokrácia elméletekig. Ez a rész tölti ki a könyvem első felét, aminek a végén azt kellett megállapítanom, hogy minden korábbi elmélet vagy csupán a demokrácia egy-egy sajátosságát emelte ki és tette annak kizárólagos jellemzőjévé, vagy pedig a történetiség módszerét nem alkalmazta elég következetesen.


A történeti módszer konzekvens végigvitele azonban továbbá azt feltételezte, hogy egy axiomatikus-deduktív rendszert kell kidolgoznom, ami egy a demokrácia fogalmát általánosan értelmező definíciót követelt meg. Ebből a definícióból kiindulva 4 tételt és 3 axiómát fogalmaztam meg, amelyekből levezethetővé vált további jellemzők megfogalmazása is. A demokrácia fogalom értelmezése alapot nyújthatott arra nézve, hogy a diktatúra fogalmát is helyesen értelmezzem, tehát azt szintén a történetiségében ábrázoljam. Eszerint a diktatúra abban különbözik a demokráciától, hogy a benne működő szabadságjogok elmaradnak az aktuális demokrácia szabadságjog rendszerétől, más szavakkal a normativitás követelményének nem felel meg. Ezért minden diktatúra úgy is értelmezhető, mint egy korábbi, fejletlenebb demokrácia politikai rendszere. Vagyis a diktatúra csak a demokrácia relációjában értelmezhető, ezért önálló politikai rendszer főtípusként sem lehet definiálni. Ezen fogalmak tisztázása után juthattam el odáig, hogy a demokrácia politikai rendszerét fejlődésében tudtam ábrázolni, aminek nyomán megjelölhettem annak kontinuitását és diszkontinuitását. Négy politikai rendszer főtípust különböztettem meg: az őstársadalom, a rabszolga tartáson alapuló politikai rendszert, a hűbériséget és végül a liberális demokráciát. Ezek főbb paradigmáit megjelölve, az egyes politikai rendszer főtípusok konkrét megvalósítási formáit és módszereit modelleknek neveztem el. Az egyes főtípusok megjelenése ugrásszerű változást eredményeztek a demokrácia fejlődésében, ugyanakkor az egyes főtípusokon belül a demokrácia konkrét modelljei is fejlődnek, hogy ennek nyomán egy új politikai rendszer főtípus megjelenését készítsék elő. Ebben rejlik a demokráciaifejlődésének kontinuitása és diszkontinuitása.

A következő részben a demokrácia intézményrendszerével foglalkozom, amelynek során a Robert Dahl által felállított polyarchia elmélete alapján fejtem ki az álláspontomat. Dahl szerint a demokrácia főbb intézményei a következők: az Alkotmánybíróság, szabad választások, választójog és a választhatóság joga, a sajtószabadság és a társulási autonómia. Ezen intézmények tartalmának elemzése során mindig a történetiség módszerét és az előzőleg ismertetett demokráciaelméletem megállapításait alkalmaztam, ezért az egyes intézmények elemzésében is új megállapításokra juthattam.

A könyv befejező részében a legitimáció, a közjó, a jogállam és a szuverenitás fogalmak értelmezésével foglalkozom. Itt szintén alkalmazom a korábban kifejtett demokráciaelméletem megállapításait is.

Ezt a könyvemet saját kiadásban 2014-ben tettem közzé. A borítója így néz ki:

A borítón Eugéne Delacroix: A szabadság vezeti a népet című híres festményének egy részlete látható, ami jól mutatja a demokráciaelméletem mondanivalóját, tehát azt, hogy a demokrácia fejlődése egyúttal a szabadságjogok rendszerének a fejlődését is jelenti.

Részlet a könyvből:

                                    

 

                                          A demokrácia fogalma

Az alábbiakban a demokrácia elméletére vonatkozóan egy axiomatikus-deduktív elmélet megalkotására teszek kísérletet. Tudomásom szerint ilyen rendszert előttem még senki sem dolgozott ki. Ilyen axiomatikus-deduktív rendszer létezik más tudományokban, mint például a matematikai logikában, vagy a valószínűségszámításban. Jómagam Andrej Kolmogorov (84) által a valószínűségszámításban kidolgozott és bemutatott módszer alapján teszek kísérletet ilyen rendszer kidolgozására a demokrácia elméletére vonatkoztatva.

Kolmogorov 4 pontban vázolta fel azt a módszert, ahogyan a valószínűségszámítást a tapasztalati valóságra alkalmazta. Ezt felhasználva végeztem el én is azt az elemző munkát, aminek eredményeként a demokrácia politikai rendszerére nézve dolgozhattam ki egy axiomatikus-deduktív rendszert.

1. Feltesszük azt, hogy adott egy korlátlan számú ismétlést megengedő τ feltételegyüttes. Nálam ez azt az előfeltevést jelenti, hogy minden politikai rendszer leírható a kényszerek és a szabadságjogok meghatározott rendszerével.

2. Kiindulunk eseményeknek egy meghatározott köréből, amelyek felléphetnek a τ feltételek megvalósulása következtében. Az egyes esetekben ezek az események különböző kombinációkban következhetnek be. Az halmaz magában foglalja az események minden lehetséges variációját. Az én elméletemben ehhez ki kell jelölni azokat a szélső értékeket, amelyek között az halmaz minden eleme fellelhető. E két szélső érték közé esik az összes számba jöhető politikai rendszer, amelyeket a kényszerek és szabadságjogok kombinációjával leírhatunk. Nyilvánvalóan ide tartozik a demokrácia politikai rendszerén kívül a diktatúra és az autokrácia politikai rendszere is.

3. Ha a gyakorlatban megvalósuló τ feltételek realizálódása után egy variáns az A halmazba tartozónak bizonyul, akkor azt mondjuk, hogy bekövetkezik az A esemény. Nálam az A esemény mindig egy konkrét politikai rendszert jelent, amelyet éppen vizsgálunk.

4. Valamely A eseménynek megfeleltetünk egy meghatározott P(A) valós számot. Esetünkben ez a valós szám a valószínűségi mezőben egy egyenes két szélső értéke, a totális kényszer és a totális szabadság között helyezkedik el attól függően, hogy a kényszerek és a szabadságjogok kombinációjának milyen fejlettségi fokát reprezentálják. S mivel innentől kezdve már csupán valós számokkal van dolgunk, ezért teljesülni fog Kolmogorov eredeti axióma rendszerének első axiómája, tehát az, hogy F halmaz algebra. Vagyis értelmezhető rajta az egyesítés, a metszet és a különbség képzése. A többi axióma, amit a későbbiekben fogok ismertetni, már a demokrácia politikai rendszerének a leírását adja.

Ebben a rendszerben tehát minden lehetséges politikai rendszer értelmezhető, ilyen módon olyan általános tulajdonságokat is megjelölhetünk, amelyek nyilvánvalóan minden politikai rendszert jellemezni fognak. Ha pedig ezeket úgy sikerül megállapítani, hogy azok valóban a legáltalánosabbak, amelyeket axiómáknak is tekinthetünk, továbbá azokból minden további tulajdonság, vagy más szóval törvényszerűség levezethető, akkor valóban egy axiomatikus-deduktív rendszerhez jutunk.

Ilyen elméleti megalapozás után onnan kell kiindulnunk, hogyan értelmezem a demokrácia politikai rendszerét. Tehát adok egy definíciót, amelyből a fentiek figyelembe vételével logikai úton vezetek le 4 tételt és 3 axiómát, majd további törvényszerűségeket állapítok meg.

Definíció: A demokrácia olyan társadalmi létforma, amelyben a szabadságjogok történelmileg meghatározott kompakt és konzisztens rendszere érvényesül.

A definíció minden egyes eleme fontos problémát rejt, ezért érdemes azt külön-külön megvizsgálni. Az első ilyen elem a „társadalmi létforma”kifejezés, ami a genus proximumot adja. Általában véve maga a genus eleve determinálja azt az értelmezési tartományt, amin belül gondolkodnunk kell, amin belül a fogalom lényegét kifejthetjük. Ha például azt mondom, hogy „gyümölcs”, akkor ezzel egyúttal eleve kizárom azokat az objektumokat, amelyeket nem a „gyümölcs” fogalma alá sorolhatunk. Tehát ha valamit állítunk, azzal egyben egyéb dolgot tagadunk is – amint azt Hegel is kifejtette a Logiká-jában.

A genus meghatározása alapvető jelentőségű, hiszen ha azt helytelenül jelöljük meg, akkor a fogalomalkotásunk félrecsúszhat. Ha például az „alma” fogalmát akarnánk definiálni, és genus gyanánt mondjuk a „piros tárgy” értelmezési tartományt adnánk meg, akkor nyilvánvalóan rossz irányba haladnánk, hiszen „piros tárgy” lehet például az én trikóm is, de ez utóbbinak semmi köze a „gyümölcs” fogalmához. Így kell eljárnunk a demokrácia fogalmi meghatározása esetén is, tehát az értelmezési tartományunk csak olyan lehet, ami alá sorolható maga a demokrácia is. Ezért jelöltem meg én a „társadalmi létforma” fogalmát, ami elég tág ahhoz, hogy abban megjelölhessük a demokrácia megkülönböztető jegyeit. Ezzel egyúttal azt is kifejezésre juttattam, hogy a demokrácia kérdése csak akkortól értelmezhető, ha társadalomról beszélhetünk. Ezzel kizárunk minden olyan létformát, ami nem tekinthető társadalminak, így például az állatok társas viselkedését. Az emberi species társadalmasodása pedig a törzsfejlődés viszonylag késői szakaszában alakult ki, tehát a tágabb értelemben vett történelmünknek, azaz a Földünk történetének egy nagyon kis időszakát öleli fel. De ezzel a történetiségnek csak az egyik dimenzióját jelöltük meg.

Az én demokráciaértelmezésem alapvető eleme a „szabadságjogok” fogalma. Miért tettem én ezt központi helyre? Ha megfigyeljük a társadalom kialakulásának folyamatát, akkor azt tapasztaljuk, hogy a korai időkben az emberi együttélés mindig azt az alapvető kérdést vetette fel, hogy a társadalmat alkotó egyes egyének hogyan viszonyuljanak a másikhoz, a közös tevékenységben miként vegyék ki részüket, amivel magának a közösségnek a túlélését optimalizálni lehetne. A túlélés kényszere hozta magával a primitív kooperáció szükségességét is. Vagyis azt a kényszert, hogy egy közös akaratnak kell alávetni magukat annak érdekében, hogy például a mamutot elejtsék és ne pedig a mamut győzedelmeskedjen felettük. A túlélés lehetősége pedig magával hozta azt a szabadságot, hogy az ember egyre inkább függetlenítse magát a természet káros hatásaitól. Érdemes idézni Hegel szavait ezzel kapcsolatban: A szabadság, mint a közvetlennek és természetesnek eszményisége nem valami közvetlenként és természetesként van, hanem inkább meg kell szerezni, még csak el kell nyerni, mégpedig a tudás és az akarás fogalmának végtelen közvetítésével. Innen van az, hogy a természeti állapot inkább a jogtalanságnak, az erőszaknak, a féktelen természetes ösztönnek, embertelen tetteknek és érzéseknek állapota (85). Ebből következik az, hogy a természet humanizálása vezethet ahhoz, hogy a Hegel által megjelölt eszményített szabadság minél jobban kitáguljon, kiteljesedhessen.

De ez egy másik elméleti problémát is felvet, mégpedig azt, hogy létezik egy általános, vagy eszményített szabadságfogalom, amely a természet feletti hatalom megnövekedése folyományaként jöhet létre. Ettől meg kell különböztetnünk azt a szabadságfogalmat, amit az egyes ember kaphat a társadalomban kivívott vagy elfoglalt pozíciójában. Világos, hogy ezt a speciális szabadságot az általános szabadság, azaz a természet felett kivívott szabadság behatárolta. De egyáltalán nem biztos, hogy ez a speciális szabadság minden egyes ember esetében azonos, ami abból eredeztethető, hogy a közös tevékenységben milyen konkrét munkát végezhet, vagy köteles végezni. S itt lép be a szabadságjog fogalma, amelyik már nem egy eszményített szabadság fogalom, hanem konkrét, kézzelfogható szabadságot jelöl, pontosabban szabadságok rendszerét, amely minden egyénre, vagy csoportra pontosan megfogalmazható, tételesen felsorolható. A szabadságjog kifejezés pedig azért helytálló, mert az adott egyénre, vagy csoportra ráruházott, vagy rákényszerített szabadságok rendszerét mindenki ténylegesen gyakorolhatta, jogosultságot szerzett arra, oly módon, hogy azt valamilyen közmegegyezés formájában határozták meg. Csak az írásbeliség elterjedésével válthatott valóra, hogy ezeket a konkrét szabadságjogokat normatíva gyanánt rögzítsék és közreadják. Ilyen konkrét speciális szabadságjog lehetett a primitív kooperációban például az, hogy a csoport tüze mellett mindenki egyaránt részt vehetett, vagy a vadászat során mindenkinek azonos súlyú feladata volt a zsákmányállat elejtésében.

A közmegegyezésen alapuló szabadságjogok rendszerére jó példa lehet a tabuk rendszere, amelyek ugyan azt jelölték meg, hogy mit nem szabad tenni, de ezek egyúttal kijelölik azt, hogy mit szabad tenni. A tabu….lélektani természete szerint nem más…, mint Kant „kategorikus imperatívusza”, amely kényszer módjára igyekszik hatni, és minden tudatos indoklást visszautasít.” – írja Sigmund Freud (86). Tehát a tabu belső morális kényszerként jelentkezik, és ennek megfelelően szervezik az emberek a primitív társadalom mozgását. Számunkra most ebből a fejtegetésből az a fontos, hogy a demokrácia fogalmának értelmezésénél mindig ezekre a konkrét vagy speciális szabadságjogokra gondolunk.


Az emberiség története azt mutatja, hogy ezekből a konkrét szabadságjogokból kezdetben minden ember egyenlő mértékben részesült, de ez később megváltozott, éppen a célszerűbb társadalomszervezés miatt. Ha például a zsákmányállat ellen eredményesebben akartak fellépni, akkor célszerűbben kellett megszervezni a csoport munkáját, amit csak úgy érhettek el, hogy egyeseknek többlet szabadságjogot adtak. Ilyen lehetett például az, amikor egy vadászat vezetője meghatározhatta azt, hogy kik és milyen módon vehettek részt a vadászatban, de ez a privilégium, vagy többlet szabadságjog, vagy ahogyan Hegel nevezte abszolút jogosultság csak őt illette meg. Tehát a konkrét, vagy speciális szabadságjogok differenciálódtak, azaz a meglévő, vagy kreált összes szabadságjogból egyeseknek több, míg másoknak kevesebb jutott. Ez a differenciálódás azonban a későbbiek során felgyorsult, és stabilizálódott, aminek az lett az eredménye, hogy különböző csoportok különböző speciális szabadságjogokkal rendelkezhettek. Ezek a csoportkülönbözőségek pedig a társadalom egészének a differenciálódásához vezettek, amelyek közül az erősebb csoportok, vagy társadalmi osztályok rákényszeríthették az akaratukat a gyengébb csoportokra, vagy társadalmi osztályokra. Tehát az a közös akarat, ami kezdetben a túlélést kívánta biztosítani, idővel egy csoport akaratává csupaszodott, és ez vált az egész társadalom meghatározó akaratává, vagy ha úgy tetszik, a kevesebb speciális szabadságjogokkal rendelkezők kényszerévé.

A demokrácia lényegét pedig éppen a speciális szabadságjogok rendszerével lehet a legjobban megmagyarázni. Ha ugyanis az egyes ember szabadságjogainak rendszere közelít a hatalmon lévők szabadságjogainak rendszeréhez, akik a társadalom sajátos fejlődése során többlet szabadságjogokhoz jutottak, akkor az egyes emberek között lévő különbségek egyre inkább kiküszöbölődnek, tehát a demokrácia jobban megvalósulhat. A totális demokrácia akkor lenne elérhető, ha az egyes emberek szabadságjogainak rendszerei homeomorf leképezései a többiekének. Ez azonban csak egy elméleti konstrukció lehet, mivel a szabadságjogok rendszere sok tényezőtől függ, ami egyúttal befolyásolhatja a speciális szabadságjogok gyakorlásának a lehetőségét. Csak egy példa: a falu és a város közötti különbség nyilvánvalóan a városi lakosság szabadságjogait növeli, mivel maga a városi környezet több lehetőséget biztosít az egyes emberek számára.

A definícióm következő lényeges eleme a „történelmileg meghatározott” kifejezés, amelyet szerintem szintén fontos kihangsúlyozni. A történetiség egyik dimenzióját már említettem: a demokrácia csak az emberi társadalomra értelmezhető, ami a filogenezis egy meghatározott időszakában jött létre. Amint láttuk, a társadalom történetének egy viszonylag fejlettebb korszakában, a görög társadalomban találkozhatunk először a demokrácia fogalmával, amivel azt a társadalmi berendezkedést jelölték, amelyben akkor éltek. Csakhogy az a fajta demokrácia az akkori kornak megfelelő hatalmi viszonyokat tükrözte, és az egyes emberek szabadságjogai között lényeges eltérés volt. Egy rabszolga nyilván nem rendelkezhetett olyan speciális szabadságjogokkal, mint az ura, és ennek megfelelően például a közös ügyek intézésében sem lehetett szavazati joga. De fontos megértenünk azt, hogy ezt a politikai rendszert is demokratikusnak kell tekintenünk olyan értelemben, hogy egyes csoportoknak a speciális szabadságjoga a végletekig biztosított volt. Gondoljunk csak például arra, hogy a hatalmon lévők a legalapvetőbb szabadságjogot, az élethez való jogot is megvonhatták bizonyos népcsoportoktól kényszer útján. Ma már a modern európai liberális demokráciákban az élethez való jogot még a legelvetemültebb rablógyilkosoktól sem vonhatják el. Ugyanilyen meggondolásból kiindulva azonban joggal mondhatjuk azt, hogy a görög demokrácia után következő fejlettebb politikai rendszerek is tekinthetők a demokrácia fejlődése egy-egy fokának. S itt most teljesen mindegy az, hogy ezeket a politikai rendszereket éppen hűbéri társadalomnak, abszolút monarchiának, vagy akár köztársaságnak nevezték el. E politikai rendszerek közös sajátossága az, hogy bennük a szabadságjogok jól körülírható rendszere található, ami a megkülönböztetés alapját képezheti. Tehát elméletem szerint a demokrácia, mint a szabadságjogok rendszere, a társadalom fejlődésének minden történelmi korszakában létezett. Ez az értelmezés a történetiség második dimenziója.


Az egy külön elméleti probléma, hogy a társadalom egésze mikor tekinthető demokratikusnak. Mint korábban láttuk, a szabadságjogok eloszlása egyénenként, vagy csoportonként különböző lehet, amit egyes történelmi korokban pontosan meg lehet határozni és leírni. Az pedig csupán ismét közmegegyezés tárgya lehet, hogy milyen kritériumok megléte esetén beszélhetünk demokratikus politikai rendszerről. Erre irányuló törekvések korábban is megvoltak, és ma határozott elképzeléseink vannak arról, hogy mely társadalmi rendszerek tekinthetők demokratikusnak. Ha az európai modern polgári demokráciákra gondolunk, akkor az Európai Unió Alapjogi Chartája rögzíti azokat a szabadságjogokat, amelyek minden európai uniós állampolgárt megilletnek. Az ettől való eltérést pedig úgy értékelhetünk, hogy az már nem demokratikus.

A „demokrácia” politikai rendszerével sokan indokolatlanul szembeállítják a „diktatúrát”. Itt a probléma csupán az, hogy hány és főleg milyen szabadságjognak kell ahhoz nem érvényesülni, hogy egy politikai rendszert diktatúrának nevezhessünk, mivel a szabadságjogok nem lehetnek ekvivalensek, tehát nem lehet egyenlőségjelet tenni közéjük. Az például nyilvánvaló, hogy ha bizonyos alapvető szabadságjogokat, mint például az élethez való jogot, nem biztosítanak, akkor diktatúrához vezethet, de azok száma sincs konkréten meghatározva, hogy ebből ténylegesen mennyinek kell hiányozni. Az sincs eldöntve, hogy mely szabadságjogokat tekintsünk alapvető és melyeket nem alapvető, vagy járulékos szabadságjogoknak, eltekintve a nyilvánvaló különbségektől. Továbbá: a nem alapvető szabadságjogokból pedig mennyit kell megadni ahhoz, hogy valóban demokráciáról és ne diktatúráról beszélhessünk. Azt is nehéz megítélni, hogy egy szabadságjog érvényesül-e, vagy sem, hiszen nem elég az, ha törvényileg adott a szabadságjog érvényesítésének lehetősége, de az a gyakorlatban mégsem működhet, azaz funkcionálisan nem létezik. Mindezek megnehezítik az egzakt leírás lehetőségét, a minden kételyt kizáró matematikai kvantálást, és vezethetnek azokhoz az áldatlan vitákhoz, amelyek ma uralják a politikai küzdőteret. Ennek viszont az lehet a politikai hozadéka, hogy mindenki halászhat a zavarosban, ami lehetőséget nyit a politikai manipulációkra. Ezért a politikai filozófia egyik fejlődési iránya csak olyan lehet, hogy a politikai rendszerek leírását egyre inkább egzaktabbá és matematikailag kvantálhatóvá tegyük, amivel a politikai manipuláció lehetősége egyre inkább lecsökkenthetővé válhat.

S végül lássuk be azt, hogy a szabadságjogok rendszerének minden demokráciában „kompakt és konzisztens”-nek kellett lennie ahhoz, hogy az adott társadalmi alakulatot szabályozottan működtetni lehessen. Tehát a szabadságjogoknak olyan összefüggő rendszert kellett alkotnia, ami mindenki számára elérhető és közérthető volt. Ez a rendszer kezdetben csak közszájon forgott (lásd például a tabuk rendszere), de mindenkinek kötelessége volt betartania. Később azonban írásos formában fektették le, amit kihirdettek, vagy közszemlére tettek annak érdekében, hogy mindenki ehhez tartsa magát. Ilyen volt például Mózes kőbe vésett tízparancsolata, amelyik még döntően morális és szakrális normatívákat tartalmazott, de már a katolikus 7. és a 10. parancsolatban megjelent a magántulajdon védelmének igénye is. Így jöhettek létre idővel az ún. alkotmányok, vagyis azok az alaptörvények, amelyek minden további speciálisabb törvény alapját képezhetik. Az alkotmánynak kompaktnak kell lenni, azaz minden konkrét, az értelmezési tartományba tartozó különös társadalmi létformát le kell fednie és szabályoznia kell, mert ha nem, akkor nem lehet alaptörvény, továbbá törvényi kibúvókat rejtene. Az alkotmánynak továbbá konzisztensnek is kell lennie, vagyis az egyes törvényi helyek nem mondhatnak ellent egymásnak, ami a társadalmi lét egyes területeinek esetleges szabályozatlanságához, vagy zavarához vezethetne.