Jogbiztonság és forradalmi jog

Paragrafus jogász ismerősömmel nem csitult el a vitám, ezért most egy újabb probléma kapcsán kell kifejtenem az álláspontomat. A legutóbbi bejegyzésem nyomán ezeket válaszolta: “… a rendszerváltás …….a jogbiztonság sérelme nélkül is biztosítható,” Majd később ezt állította: “A rendszerváltás önmagában ugyan valóban politikai döntés volt, de megoldható volt az alkotmányjogi szempontból helytálló alkotmányos átmenet.” Ezzel szemben én azt állítom, hogy 1. a rendszerváltozás jogi megalapozása sértette a jogbiztonságot, 2. a jogtudósoknak sikerült szerintük egy jó jogtechnikai megoldást találniuk, de ez minimum kétségessé teszi annak alkotmányosságát, és nyilvánvalóan sérti a demokráciaelméleti tételeket, konkrétan a népszuverenitás elvét.

Mindezek bizonyítása előtt hadd térjek ki Gustav Radbruch 1914-ben írott Jogfilozófia c. tanulmányára. Radbruchról már korábban szóltam, róla még annyit akarok mondani, hogy őt tekintik a 20. század négy legnagyobb jogtudósa egyikének. Ezt most nem azért írom le, mert ezzel az akarnám sugallni, hogy az ő elméletét feltétel nélkül el kellene fogadnunk, mindenesetre amit írt, azt érdemes megfontolnunk. Szóval, Radbruch ebben a tanulmányában egyebek mellett foglalkozott a jogbiztonság és az igazságosság, valamint a célszerűség, mint a jogeszme három alkotóeleme között meglévő antinómiákkal. A jogbiztonság szerinte pozitivitást követel, ami viszont feltételez egy létező hatalmat, amelyik a jogrendjében az igazságosságra és a célszerűségre törekszik. A jogbiztonság azonban nemcsak a hatalom tételezte jogtételek érvényességét követeli meg, hanem tartalmi követelményeket is támaszt, a kezelhetőség és a gyakorlatiasság kívánalmát. Ezzel azonban az individualizáló célszerűségnek ellentmondó vonásokat ruház a jogra, mint például éles határokat vonat ott, ahol az élet csak folyékony átmenetet biztosít, vagy külsőleges ismérveket vesz fel a tényállásba a tulajdonképpen gondolt belső tények helyett.

Ezt követően ezt írja: „Mi több, a jogbiztonság követelményei végül ellentmondásba kerülhetnek a pozitivitásból – ami önmagában is a jogbiztonság egyik követelménye – fakadó követelményekkel, amikor például a derogatív szokásjogot vagy a forradalmi jogot, amelyeknek az eddigi pozitív jog rovására sikerült érvényesülnie, a jogbiztonság érdekében immár érvényesnek tekintik. (…..) A jogbiztonság érdekében jogellenes tények a tárgyi jogot megsemmisíthetik és újat alkothatnak.” Azt állítom, hogy ez történt az 1989-es alkotmány létrehozásakor is, amelynek során egy a jogászok által tetszetősnek tekintett jogi csavarral tartalmilag megsemmisítették a kommunista fogantatású 1949. évi XX. törvényt és helyébe állították az új politikai rendszert, azaz a liberális demokráciát leíró jogrendet. Lehet ezt is nevezni bárminek, attól az én kritikám csak lesújtó lehet.


A részletek ismertetése előtt nézzük meg, hogy mit értünk forradalmi jog alatt. A forradalmi jognak lényegében szükségszerűen létre kell jönni. Ha ugyanis azt állítanánk, hogy legitim jog csak akkor jöhet létre, ha azt egy korábbi legitim jogból származtatnánk, akkor szembemennénk a világtörténelem tényeivel. Ez ugyanis azt jelentené, hogy legitim jog csak akkor jöhetne létre, ha azt egy korábbi jogrendből csupán a pozitív jog eszközeivel logikai úton vezethetnénk le. Ilyen alapon azonban egy gyökeresen új alapelvekre épülő jogrend egyáltalán nem jöhetne létre, mert a régi jogrend pozitív jogrendje azt nem engedné meg. Hogy ezt a csapdát elkerüljük, Moór Gyula ezt ajánlotta: „Fel kell vennünk végre egy olyan első jogot, amely nem jöhetett létre egy még előbbi jog előírásai szerint – mert előtte nem volt jog -, hanem eredetileg önmaga erejére támaszkodva keletkezett. Ez pedig ugyanaz, mint a forradalmi jog, mert ez is, mint önmaga erejére támaszkodva keletkezett.” Ha tehát egy, a saját erejére támaszkodó jog kialakításának a lehetőségét nem ismernénk el, akkor ez azt is jelentené, hogy a jog tartalmi fejlődésében csak az evolúciót ismernénk el és tagadnánk a minőségi ugrások létrejöttének realitását, sőt tagadnánk a politikai rendszerek fejlődését is. A fejlettebb politikai rendszer főtípusra való áttérés mindig paradigmaváltással jár együtt.

Ebből legalább négy dolog következik. 1. minden politikai rendszer főtípushoz tartalmát tekintve hozzátartozik egy jogrend főtípus. Ez érthető, hiszen mindig a politikai célok határozzák meg a tárgyi jogot. 2. a jogrend főtípusok jogeszméje (az igazságossága, a célszerűsége és a jogbiztonsága) alapvetően azonosak. Ez is nyilvánvaló, hiszen a jogrendeknek lényegét tekintve azonos politikai célokat kell tükröznie. 3. egy forradalmi jog bevezetése egyúttal a korábbi jogeszme feladásával jár. 4. a korábbi fejletlenebb jogeszmét nem lehet átörökíteni az újabb fejlettebb jogeszmére.

E négy tétel alapján arra is választ kaphatunk, hogy milyen jogi cselekményt tekinthetünk alkotmányosnak. Ilyen csak akkor állhat elő, ha az alkotmányban olyan változtatást eszközölünk, illetve annak alapján olyan törvényeket alkotunk, amelyik megfelel annak jogeszméjével. Ha egy korábbi fejletlenebb jogrendet változtatunk meg úgy, hogy az egy fejlettebb jogrendet képviseljen, akkor az alkotmányellenes.


Az itt vázolt forradalmi jognak tekinthető az 1949. évi XX. törvény, és az 1989. évi XX. törvény is. Az előbbi a létező liberális demokráciából vezeti át a politikai rendszert egy pártállami proletárdiktatúrába, az utóbbi törvény viszont ebből a puha diktatúrából vezeti át a politikai rendszert a liberális demokráciába. Mindkettő egy gyökeresen más alapelvekre építő politikai rendszert cserélt le egy másikra, tehát ilyen és csak ilyen szempontból hasonlatosak egymáshoz. A kommunisták szemrebbenés nélkül negligálták a korábbi politikai rendszer jogrendjét, és hatalmi erővel hoztak létre egy új jogrendet. A „demokraták” pedig 1989-ben kihasználták azt, hogy az 1949. évi XX. törvény 15. §. (3) bekezdése ezt írta elő: „(3) Az alkotmány megváltoztatásához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.” Ez a kétharmad adott volt, hiszen az akkori képviselők többsége már akarta a rendszerváltozást. Tehát az történt, hogy bár megmaradt a törvény címe, ti. az „1949. évi XX. törvény”, de annak konkrét tartalma már egy gyökeresen új politikai rendszert írt le. Kitűnő húzás volt ez a jogászok részéről, gondolom, amikor a tükör elé álltak, akkor nagyon megdicsérték önmagukat.

Pedig nincs sok okuk arra, hogy ezzel dicsekedjenek. Azt elismerem, hogy történelmi szükségszerűség volt az új politikai rendszer, tehát a liberális demokrácia jogi megalapozása, vagyis egy forradalmi jog létrehozása, mert egyébként a továbbiakban nem tudott volna törvényesen működni egyetlen demokratikus intézmény sem. De azt állítani, hogy ez a jogbiztonság elvét kielégíti, nos, ez már tényleg manipuláció lenne a javából. Ugyanis a jogbiztonság egyebek mellett akkor állt volna fenn, ha a korábbi jogrend ből kizárólag a pozitív jog eszközeivel logikai úton levezethető lenne az új forradalmi jogrend. A világon nem létezik olyan alkotmánybíró, aki ezt a jogi manővert, ezt a bűvészmutatványt végre tudta volna hajtani.

Most csupán egyetlen példát hozok fel ennek bizonyítására. Az 1949. évi XX. törvény 6.§-a ezt írja: „Az egész nép vagyonaként az állam és a közületek tulajdona: a föld méhének kincsei, az erdők, a vizek, a természeti erőforrások, a bányák, a jelentős ipari üzemek, a közlekedési eszközök, a vasút, szárazföldi, vízi és légi utak, a bankok, a posta, a távíró, a távbeszélő, a rádió, az állam által szervezett mezőgazdasági üzemek: állami gazdaságok, gépállomások, öntözőművek stb. Az állam vállalatai látják el a külkereskedelmet, valamint a nagykereskedelmet; az állam irányítja az egész kereskedelmi forgalmat.” Ezzel szemben az 1989-es alkotmányban ez áll: „6. §. Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.” Jogtudós legyen a talpán az, aki az előbbiből levezeti az utóbbit kizárólag a pozitív jog eszközeivel logikai úton. S a világon nincs olyan jogtudós, aki engem meggyőzhetne annak alkotmányosságáról.


Tehát itt 1989-ben az történt, hogy megerőszakolták a jogot, és fittyet hánytak a jogbiztonságnak azért, hogy egy érvényes jogrendet hozzanak létre. De ez még csupán a probléma jogelméleti dimenziója, mert egyáltalán nem beszéltünk a demokráciaelméleti dimenziójáról. A népszuverenitás elve megkövetelte volna, hogy a rendszerváltozás előtt megkérdezik a démoszt arról, hogy akar-e liberális demokráciában élni, vagy sem. A rendszerváltozás olyan a nemzet sorsát alapjaiban érintő változás volt, amiben a választóknak döntő szavának kellett volna lennie. Éppúgy, mint most a Brexit esetében. Míg a britek tisztességesen jártak el a démosszal szemben, addig a „rendszerváltozás hősei” nem voltak azok. Mármost ha erre a népszavazási kérdésre az a válasz, hogy igen, csak akkor lehetett volna nekifogni az új alkotmány megszerkesztéséhez. Ha azzal is készen vannak, akkor ismét a néphez kellett volna fordulni, és szintén egy népszavazás során azt legitimálhatták volna. De ez meglehetősen hosszú hercehurca lett volna, amiben a bukás esélye is benne volt, ezért erre nem vállalkoztak. Sokkal egyszerűbb volt az 1949-es alkotmányt kétharmados többséggel megváltoztatni és „Kádár népének” torkán azt lenyomni, hiszen azok mindent bevesznek és elhisznek. Még azt is, hogy nekik lesz jobb a nagy büdös demokráciában.

Nos, ilyen volt a mi kis rendszerváltozásunk, ami sem nem törvényes, se nem legitim nem volt. De legalább utat nyitott néhány szerencselovag mesés meggazdagodásához.

2016. 10. 29