Az európai társadalomfejlődés értelme

(Részletek.)

Ha a leendő társadalomról való helyes és vonzó víziónak az elemeit össze akarjuk szedni, akkor ezt körülbelül a következőkben találhatjuk meg.


Mindenekelőtt le kell szögeznünk azt, hogy a leendő társadalom valamennyire is biztató víziójának az első eleme a klasszikus szabadságintézmények fokozott működése, tehát népképviseleten, országos és népi önkormányzaton, valamilyen formában ellenőrzött végrehajtó hatalmon, bírói függetlenségen, a közigazgatás bírói ellenőrzésén, sajtó-, gondolati és gyülekezésszabadságon alapuló társadalom a leendő szabad társadalomnak alapvető és legelső szükséges eleme. Egy ilyen társadalomnak a termékeny továbbfejlesztése elsősorban a központi jelentőségű gondolatnak, a hatalmak elválasztásának a továbbfejlesztésében áll (a hatalmak elválasztását már az előbbiekben is bele kellett volna sorolnunk abba az összefüggő rendszerbe, amely a modern szabadságintézmények együttesét jelenti). A hatalmak elválasztása a maga klasszikus, francia forradalom előtti fogalmazásában elsősorban a végrehajtó és törvényhozó, vagyis a nép és a király hatalmának a szembeállításából áll, harmadikul véve a bírói függetlenséget. Ez ma már így nem elegendő, de nem félretolni kell, hanem kiegészíteni. A bírói függetlenséghez hasonlóan fel kell vázolni a nevelői, tudományos és tömeg kulturáló funkció függetlenségét; egy sokkal erőteljesebb bírói önkormányzatot, nevelői, tudományos és tudósi önkormányzatot kell létrehozni, amely tulajdonképpen egyedül lesz képes a leendő fejlődésben mind jelentősebbé váló tudománynak az olyan mértékben tárgyias, tárgyszerű és szakszerű irányítására, amely egyedül képes majd a jelenlegi társadalomfejlődésben világosan kirajzolódó tudomány centrikus társadalomnak tárgyszerű és szakszerű irányítására. A normális katonai és külpolitikai beidegzésű államhatalom abszolúte nem képes már most sem erre. Ugyanúgy jelentős elválasztott [megosztott] önkormányzatokkal rendelkező hatalomnak kell lennie, ilyen hatalommá kell válnia a gazdasági tevékenységnek is, éspedig a legmagasabb szervezeti csúcsain országos méretű ipari, mezőgazdasági és egyéb termelési és szolgáltatási apparátusoknak az önkormányzatától le egészen a közvetlen munkát végző munkások és alkalmazottak önkormányzatáig. Egyformán abszurdum mind az a helyzet, ahol a munkásság a centralizált bürokráciával szemben egyértelműen csak az alkalmazott viszonyában van, de nem kevésbé abszurd az a kapitalizmusban kialakult helyzet, amelynél a munkásság a hatalom központjától félreeső, abban csak részben részesített és korlátozott jogokat élvező, de ezekben a korlátozott jogokban aránylagos kielégítést találó olyan réteg, amely az össztermelésben való felelősségben nem vesz részt, mert hiszen az irányításból ki van zárva. Éppen ellenkezőleg, a leendő társadalom víziójában a tényleges, közvetlen munkát végzők önkormányzata lentről fölfelé egy piramisszerű építményben mindenütt elevenen működő tényezővé kell hogy legyen ahhoz, hogy a dolgozónak a munkájáért való felelősségvállalása újból létrejöhessen; és akkor az ilyenfajta jelenségek, mint a felelőtlen sztrájkolás és a felelőtlen sztrájkelnyomás és hasonlók teljességgel tárgytalanokká válhatnak, vagy pedig szabályozott eljárásokká kell hogy váljanak.

Bizonyos az, hogy a munkának a munka céljától való elidegenedése olyan folyamat, amely sok vonatkozásban összefügg a technikával, és ennek olyan jelenségei vannak, amelyeket sok vonatkozásban nagyon nehéz megakadályozni. Éppen mivel elkerülhetetlenül túlmentünk azon a fokon, ahol a munkás a maga közvetlen munkájának az eredményét végeredményben is alakítja és élvezi, éppen mert a munkás olyan távolságra került a munkájának az eredményétől, hogy abban már közvetlen kielégülést nem tud találni, tehát az elidegenedés bizonyos fokára jut, éppen ezért szükséges azt munkásönkormányzattal ellensúlyozni; ez az, amelyik képes valamilyen módon ezt az elidegenedést legalábbis enyhíteni. Ugyancsak tisztában kell lennünk azzal, hogy teljesen reménytelen az a marxi és lenini elképzelés, mely szerint a szocialista társadalomban valami elmondhatatlanul egyszerű, merőben nyilvántartásokban és jegyzékekben álló, bármely szakácsné által áttekinthető adminisztrációra lesz szükség Ellenkezőleg, tisztában vagyunk ma már azzal, hogy a leendő modern társadalomban elmondhatatlanul bonyolult, számítógépekkel végzett adminisztrációra is lesz szükség, és az átlagembernek a hatalom alól való fölszabadítása és az a bizonyos végső an-archia irányában való kicsengés, ami a marxizmustól sem idegen, nem úgy fog megvalósulni, hogy az emberi élet elprimitivizálódik, és bárki által áttekinthető egyszerű formákra redukálódik; ezt gyakorlatilag kizártnak tekinthetjük. A hatalom an-archikussá, uralom nélkülivé válása, a hatalom föloldása nem így következik be, hanem úgy következik be, ha mindnyájan azt akarjuk, és abba az irányba hatunk, hogy minden eddig hatalomgyakorlásnak ismert funkciót szolgálattá alakítunk át mind szervezési formájában, mind a hozzá hasonló erkölcsi tartalmakban, és az egész társadalmat kölcsönös szolgálatok és szolgáltatások rendszerévé alakítjuk át, ahol minden helyzetben mindenki fölveszi mind a pult mögött álló kiszolgáló, mind a pult előtt álló ügyfélnek a helyzetét; és a szervezés legmagasabb szintjén sem jön létre a hatalomgyakorló, a trónon ülő és az előtte instanciázó embernek a viszonylata, hanem mindenütt a kölcsönös szolgálatok viszonylatában alakul ki. Ez egy lehetséges, an-archikus, vagyis uralom nélküli társadalomszervezés, ami azonban nem elprimitivizált társadalomszervezés, hanem számot vet a modern társadalom fokozódó integrálódásával és bonyolódásával. Ez elsősorban az uralomgyakorlás morális tartalmainak a változtatását is kívánja, de úgy, hogy minden morális elmélyülés egyben megfelelő szervezeti formákban hátvédet és támasztékot is kap, mert merőben morális szentenciáknak a hirdetésével nyilvánvalóan nem fogunk egy államszervezetet moralizálni tudni. Nyilvánvaló, hogy az ilyen módon kialakuló társadalomban meg kell történnie mindennemű felelőtlen, kevés személyre koncentrálódó mamuttulajdon felszámolásának, egyáltalán mindennemű funkció nélküli hatalmi helyzet és funkció nélküli privilégium felszámolásának; nyilvánvalóan gyárak, bankok és ipartelepek tulajdonát éppúgy nem lehet nemcsak csecsemőknek, de felnőtteknek sem örökölniük, ahogy a királyságokat és arisztokratikus helyzeteket kétségbe vontuk.


E tekintetben tehát nyugodtan megmaradhatunk a szocializmus eredeti kisajátító célkitűzései mellett. Ugyanakkor azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy rendkívül megnövekedett a társadalomban az értelmiségi funkciók jelentősége, bizonyos értelemben az egész társadalom az értelmiségiesedés folyamatában van, és különösen az alkotó értelmiség számára igenis igen nagy szabad rendelkezési lehetőségeket kell biztosítani; tehát pl. egy valóságos feltaláló számára a mai kapitalista gyártulajdont megközelítő szabad rendelkezési lehetőségeket kell adni, oly módon azonban, hogy ez az ilyen módon létező gyáralapítás idővel beleépüljön az összönkormányzati kezelésbe, vagyis a feltalálónak ne a gyermekei legyenek az utódai, hanem a munkatársai, ideértve az összes dolgozókat. A kapitalistáknak az előbbiekben említett kisajátítását viszont teljesen az adott politikai szituáció szerint kell drámai forradalmi aktusként vagy pedig hosszú időre eltervezett, de tudatosan végigtervezett folyamatként felfogni; az utóbbi esetben úgy, hogy vitán kívül álljon a végeredmény, de egyben vitán kívül álljanak az érintett kapitalisták számára az átmenetek formái és lehetőségei is, ideértve természetesen a munkásönkormányzat ennek megfelelő fokozását. Mindenképpen korlátozni kell, elsősorban a szabadságintézmények, a legkülönbözőbb területekre alkalmazott önkormányzat eszközeivel a mamuttulajdon jelenségeit, a nagyméretű korlátlan rendelkezés lehetőségét, és e tekintetben kapitalizmus és kommunizmus közös fogyatkozása a mamuttulajdonnak a kultusza, akár mamut-magántulajdonról, akár mamut-köztulajdonról van szó. A társadalom értelmiségivé válásával kapcsolatban nagyon fontos azt leszögeznünk, hogy mi sem könnyebb, mint azt a nagyon jelentős változást, amiben a hivalgó feudális urat, majd a helyébe lépő kereskedőt és ipart űző polgárt végül a szervező és alkotó értelmiség váltja föl, mi sem könnyebb, mint ezt a fordulatot úgy felfogni és úgy megszervezni, hogy ez az értelmiség válik uralkodó réteggé. Főleg a szervező értelmiséget fenyegeti ez a kísértés, hiszen ez a szervező értelmiség a történelem folyamán már régóta játszotta a másodhegedűs szerepét, mind a feudális úr, mind pedig a gazdaságilag vezető polgár mellett, és most, hogy mind a kettőt maga mögött hagyta, kétségtelenül fennáll az a kísértés, hogy a saját szerepét fogja fel uralomként. A politikai és morális ideológiákat megfogalmazó értelmiséggel szemben a szervező értelmiségnek sokszor mutatkoznak olyan megnyilvánulásai, melyek azt mutatják, hogy a szakszerűtlen tömegközbeszólást, népszavazást, parlamentarizmust, demokratikus formákat, önkormányzatot, munkásönkormányzatot a saját magas szintű értelmiségi munkája megzavarásának tekinti csupán. Megint olyan veszedelemről van szó, amely kapitalizmusban és kommunizmusban egyaránt fenyeget, a kapitalizmusban a gazdasági technokraták, a kommunizmusban az egypárt funkcionáriusai, úgy is mondhatnánk: a politikai szervezés technokratái a hordozói ennek a veszélynek. Le kell tehát szögeznünk, hogy a magasrendű értelmiségi szakszerűség és a szélesen kiterjedt demokratizmus a modern társadalomszerveződés két egyenrangú követelménye. Se egyiket, se másikat nem szabad feladni, és főleg nem szabad az értelmiségi uralmat önkormányzati kiterjesztés nélkül berendezni, sem ilyen, sem olyan társadalmi berendezkedés mellett.


Végül egy utolsó probléma: fokozott figyelmet kell fordítani a marginális helyzetben lévő embercsoportok nyomorúságára; ilyenek a faji kisebbségek, az elhagyatott emberek, a társadalom össztermelési folyamatának a szélére került vidékek. Össztársadalmi felelősség, hogy ezeket bele lehessen és bele sikerüljön vonni a társadalmi javak élvezetébe – ami nem könnyű, mert sokszor olyan kulturális különbségek súlyosbítják ezt a helyzetet, amik az egész feladatot nehézzé teszik, de annál nagyobb az össztársadalmi felelősség. Megint csak kapitalizmusnak és kommunizmusnak közös bűne az, hogy ezeket az embereket meglehetősen elhanyagolja, s elsősorban a termelési folyamatban döntően részt vevő rétegeket favorizálja, és ezeket a modern világban fokozódó jelentőségű, de a társadalmi termelés marginális helyzetébe került csoportokat és ezeknek a veszélyességét, legalábbis a saját világában, bagatellizálni igyekszik. Ezeknek az össztársadalmi felelősségbe való bevonása vagy sajátos életformájuk lehetővé tétele össztársadalmi felelősség alá kell hogy kerüljön.