A jogállamiság kritériumai

Megint kaptam egy házi feladatott Paragrafus nicknevű kommentelőnktől. De ez most különleges házi feladat, mert egy olyan törvényről van szó, ami még meg sem született, tehát végeredményben érdemben nem is lehet azt minősíteni. Egy törvény tervezetéről csupán azt lehet majd mondani, hogy azt miért kívánta megalkotni a jogalkotó és milyen célt szolgálhat. De azt nem lehet állítani, hogy azzal bizonyos szabadságjogokat akar elvonni tőlünk a jogalkotó, mert még per se nem beszélhetünk jogalkotásról. Márpedig Paragrafus éppen ezt tette akkor, amikor idő előtt farkast kiáltott és egyből a jogállamiság felszámolásáról és a Fidesz leválthatatlanságáról beszélt. De nézzük sorban a dolgokat!


Paragrafus szerint a régi és ma már az újbóli igazságügy miniszter beszélt arról, hogy “a magyar kormány újra a 2017-ben egyszer már megtorpedózott közigazgatási felsőbb bíróság létrehozását tervezi.” De ez még nem minden, mert ezen felül a “Legfelsőbb Bíróságon is várhatók változások, mert a legfőbb bírói fórum átalakítása befejezetlen munka volt”. Kezdjük azzal, hogy a mai új parlamentnek van lehetősége a jogalkotásra, nem pedig az ellenzéknek. Ez a dolgok rendje a liberális demokráciákban és ezen senki, még mi sem tudunk változtatni. Tehát azt kétségbe vonni, hogy a mai parlamentnek nincs meg a törvényes alapja a jogalkotásra, nos, ez minimum a dolgok meg nem értését jelenti. Tovább menve: a mai parlamentben a Fidesznek van kétharmados többsége, ami, szintén a liberális demokráciákra jellemző módon, azt is jelenti, hogy akár az alkotmányt is módosíthatja. S itt most abszolút irreleváns az, hogy a Fidesz miként szerezte meg a kétharmados többséget, a lényeg az, hogy ez létezik és ezt kihasználhatja. Ezekből következik az, hogy a Fidesz olyan törvényt alkothat, ami a saját és nem az ellenzék politikai céljait kívánja megvalósítani, ami ismét nem vethető a Fidesz szemére.. Ez szintén természetes dolog, hiszen ez a kontinentális imperatív jogszemléletből vezethető le. Most úgy látták, hogy a fent jelzett módosításokat meg kell tenniük, amihez nyilvánvalóan adottak a lehetőségeik. Ilyen módon csak azt lehet vizsgálni, hogy a már kész törvény és nem a törvénytervezet, kiállja-e a jogállamiság próbáját, vagy sem.

A nagy kérdés az, hogy miként értelmezzük a jogállamiság fogalmát, hiszen ahány ember, annyiféle értelmezés van forgalomban. Nekem létezik egy tágabb és egy szűkebb értelmezésem. A tág értelmezés szerint jogállam az a politikai rendszer, amelyet törvények szabályoznak. Itt most figyelmen kívül hagyom azt a tényt, hogy a politikai rendszer működésének irányításában az erkölcsnek és a vallásnak is jelentős szerepe van. Szigorúan véve jogállamról csak akkor beszélhetünk, ha az erkölcs és a vallás politikai rendszert szabályozó szerepe tart a nullához. Ilyen persze csak elméleti szinten létezik, de a jogállam fogalmának helyes értelmezéséhez ezt szükséges volt exponálni. A kérdés itt most az, hogy miért volt szükség a jogállamnak egy ilyen tág értelmezését adni. Azért, mert a történelem során a politikai rendszerek fejlődtek, ezért az összes politikai rendszert csak egy meglehetősen általános tulajdonsággal lehet jellemezni. A tág értelmezésnek az a legfőbb hiányossága, hogy a politikai rendszereket csupán két részre osztja: a törvények nélküli szabályozás időszakára és a törvények által történő szabályozás időszakára. Ez utóbbi pedig akkor jött létre, amikor az őshorda megalkotta az első tabut.


Az előbbi problémát próbálja megoldani a jogállam szűkebb értelmezése. Eszerint jogállam az a politikai rendszer, amelyben legitim törvények legitim alkalmazása valósul meg. Ez már jobban figyelembe veszi azt, hogy az emberiség történelme során egyrészt a jog természeténél fogva folyamatosan változott a konkrét törvények tartalma, másrészt folyamatosan újraértelmezhették a “legitim”, illetve a “legitimitás” fogalmakat. Jómagam a “legitimitás” fogalma alatt a David Beetham által definiált legitimitást értem. Ebbe a fogalomba első szinten a legalitást, második szinten a normativitást és harmadik szinten a napi legitimitás érvényesülését kell érteni. Ezeket szintén lehet külön-külön értelmezni, ezért meglehet, hogy a részletekben is előállhat eltérő vélemény Paragrafus és az én értelmezésem között.


A legalitást az biztosítja, hogy a parlament törvényes úton hozza meg az adott jogszabályt. Ez azonban nyilván lehet törvénytelen, de ha így áll a dolog, akkor azon maga a parlament tud változtatni és ily módon létrehozható egy legális törvény. Sokkal problémásabb a normativitás érvényesülése, hiszen az nem egyszerűen törvényességet jelent, hanem emellett még egy bizonyos értékrenddel való megegyezést is. Ezt az értékrendet pedig a Lisszaboni Szerződés írja le, amit persze mindenki a saját érdekei mentén értelmezhet. Egy azonban nem kerülhető meg: ha az Európai Parlament, illetve az Európai Bizottság illetékes szervei úgy ítélik meg, hogy az új jogszabály normatíve nem felel meg a Lisszaboni Szerződés értékrendjének, akkor azt felfüggeszthetik. Mindez azt is jelenti, hogy bár mindenkinek lehet véleménye egy jogszabályról, illetve annak a jogállamiság (és a jogbiztonság) szempontjából történő megítéléséről, de a végső szót mégis az előbb említett két szervezet mondja ki. S itt is lehetnek ám buktatók, mert ezekben a szervezetekben is emberek ülnek és azok szintén egy sajátos módon értelmezhetik a jogállamiság (és a jogbiztonság) fogalmát. Sőt, mivel egyúttal politikusok is, ezért minden értelmezésnek lesznek politikai felhangjai is, amit nyilvánvalóan a politikai haszonszerzés motiválhat. Ezért történhet meg az, hogy némely EP-s képviselői szerint Magyarországgal szemben alkalmazni kell a Lisszaboni Szerződés 7. cikkelyében lefektetett szankciókat. Természetes, hogy ezt sem tekinthetjük abszolút bizonyosságnak a jogállamiság (és a jogbiztonság) meglétének, vagy hiányának kimutatására, mert mindegyik egy politikailag motivált szubjektív véleményt fejez ki. Így azt sem lehet várni, hogy az EP liberális képviselői kitörő örömmel fogadják majd Orbán bármelyik intézkedését, hiszen a kormányfő már korábban nyílt harcot hirdetett meg a liberális politikai filozófia ellen. Ebből következően Orbán bármit is tesz majd, azt az EP képviselők a jogállamiság megsértéseként fogják értékelni. Tehetik, mert 1. nem értenek a politikai filozófiához, 2. még ha értenének hozzá, akkor is félre magyaráznák, mert a “jogállam” fogalmának nincs általánosan elfogadott definíciója, amit mellé még objektív eszközökkel mérni lehetne.

Végeredményben tehát első lépésben meg kell várnunk azt, hogy a hazai parlament ténylegesen milyen törvényt fog alkotni, majd utána meg kell várnunk azt, hogy az Unió illetékes szervei erről mit mondanak. Röviden: ma még semmit sem mondhatunk egy nem létező törvényről, legkevésbé azt, hogy: ”Ezzel a húzással a Fidesz hatalma teljessé válik: jogállami eszközökkel nem lehet majd felelősségre vonni és ha úgy akarja, leváltani sem. Gyakorlatilag a jogállam utolsó bástyáját számolja fel a Fidesz.” Ebből az idézetből azonban még két dolgot meg kell vizsgálnunk. Az első az, hogy “ezzel a húzással a Fidesz hatalma teljessé válik.” Ha ez tényleg így lenne, akkor Magyarországon valóban diktatúra lenne, sőt, par excellence még liberális demokráciáról sem beszélhetnénk. De ez távolról sincs így. Egyrészt a Fidesz hatalma nem teljes, nem lehet teljes, mert Magyarország nem szuverén nemzetállam, így a hatalom megosztása első lépésben az EP és a nemzeti parlament között valósul meg. További hatalom megosztás létezik az adott nemzetállam alsóbb szintű hatalmi szervei, mint például a parlament és az önkormányzatok között. Másrészt éppen ezekből következik az, hogy létezik a liberális demokrácia, hiszen a hatalom megosztás elve itt is érvényesülhet.

A másik dolog pedig a Fidesz leválthatóságának a problémája. Ez is létezik, mert minden soron következő országgyűlési képviselő választást megtartottak, azt külső megfigyelők ellenőrizték és rendszerszintű csalást sem tapasztaltak. Az egy külön kérdés, hogy ma ezzel az ellenzékkel nem lehet leváltani a hatalmat. Nyilván szerencsés helyzetben lehet a Fidesz most, amint az előző két választás során is abban volt, hogy kétharmaddal tudott győzni. S ahogy ezt a pártot ismerjük, nem hagyhatja ki azt a lehetőséget, hogy a maga szája íze szerint alakítsa át akár az alkotmányt is. Ha pedig nem legális úton és/vagy nem normatív jogszabályt alkot meg, akkor olyan helyzet állhat elő, ami végül is szintén a Fidesznek fog kedvezni. Elkezdheti, pontosabban tovább folytathatja a szabadságharcát Brüsszellel szemben és megmutathatja azt a választóinak, hogy mennyire megvédi Magyarország érdekeit velük szemben.


S az ellenzék? Az ellenzék pedig fogcsikorgatva kénytelen lesz mindezt végignézni, és legfeljebb a rosszallását kifejeznie. A Fidesz viszont nyugodtan vághatja a szemükbe: Vae victis!

2018. 05. 19.