Radbruch-formula határai

Gustav Radbruch a 20. század egyik legnagyobb jogtudósa. Nevét akkor ismerte meg a nagyvilág, amikor a Weimari Köztársaságban Gustav Stresemann kormányában 1923-tól igazságügyi miniszter lett. Csak 1926-ban tért vissza a jogtudomány egyetemi oktatásához, de innentől kezdve szinte kizárólag a joggal foglalkozott. A náci hatalomátvétel után lemondott minden köztisztviselői posztjáról, ilyet később se vállalt el sohasem és minden együttműködést visszautasított a náci diktatúrával. 1945 után az 1949-ben bekövetkezett haláláig egy jogfilozófiai összefoglaló munkán dolgozott.


Nevéhez fűződik az ún. Radbruch-formula felállítása, ami a jog és az etika közötti összefüggésre keres választ. A jog, közismerten eszköz arra, hogy a politikai hatalom törvények formájában a politikai céljait megvalósítsa. A jog mindig a hatalom céljait szolgálja, de ennek a hatalomnak olyan törvényeket kell megfogalmaznia, amelyek egyúttal megfelelnek az uralkodó erkölcsnek és igazságosnak is tekinthető. Ez azonban egy ideális állapot lehet, ami csak különleges esetekben valósulhat meg. Az általános gyakorlat viszont az, hogy a kettő, tehát a jog és az erkölcs nem mindig van szinkronban. Radbruch arra próbált választ adni, hogy ha az erkölcsi normák megsértése oly nagy mértékben megnövekednek, hogy az már szinte elviselhetetlenné válik, akkor a hatalom által alkotott törvényeket tekinthetjük-e semmisnek, vagyis a korábbi jogkövető magatartást fel lehet-e cserélni a törvények elutasításával és figyelmen kívül hagyásával. Rendkívül komoly probléma ez, hiszen ahol a törvényeket önkényesen negligálják, ott, bár talán sikerül megbuktatni az aktuális politikai hatalmat, fennáll annak a veszélye, hogy a társadalmat káoszba sodorják.

Radbruch az 1946-ban megjelent írásában erre az egész jogfilozófiát alapjaiban meghatározó problémára a következő választ adta: „Az igazságosság és a jogbiztonság közötti konfliktust úgy lehet kiküszöbölni, hogy a pozitív, írott szabályban rögzített és a hatalomtól biztosított jog akkor is elsőbbséget élvezne, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen, kivéve, ha a tételes törvénynek az igazságossággal való ellentéte oly elviselhetetlen mértékűvé válnék, hogy a törvénynek az igazságosság előtt mint ‘helytelen jognak’ meg kellene hátrálnia. Lehetetlen pontosabb vonalat húzni a törvényes jogtalanság és a helytelen tartalom ellenére még érvényes törvény közé, de egy másik éles határvonalat megvonhatunk, ahol az egyenlőséget, ami az igazságosság magja, a pozitív jogalkotás által tudatosan megtagadják, ott a törvény nemcsak »helytelen jog«, hanem inkább hiányzik belőle egyáltalán a jogi jelleg. Mert a jogot, beleértve a pozitív jogot is, nem tudjuk másképp meghatározni, mint rendként és szabályként, amely értelmének megfelelően az igazságosság szolgálatára hivatott.”


Tehát Radbruch a pozitív jognak elsőbbséget adna az etikával szemben, amíg az elviselhetetlen igazságtalanságot nem tartalmaz. A formula egyik része, ti. a pozitív jog primátusa az etikával szemben, természetesnek tekinthető egy jogtudóstól, akinek nyilvánvalóan a jogbiztonság és a joguralom fontosságát kell hangsúlyoznia. De ha jobban megnézzük a formula további részét, akkor bizony rengeteg bizonytalansággal találkozhatunk.

A legnagyobb bizonytalanság magával az igazságossággal kapcsolatos. Az addig rendben van, hogy a jognak lehetőleg az igazságosságot kell közvetítenie, de ennek konkrét tartalma rendkívül sokféle lehet. A nácik például igazságosnak tartották azt, hogy ha valaki az „egészséges népérzület” ellen vét, akkor azt a személyt akkor is meg kell büntetni, ha a jog kifejezetten nem rendelkezik arról. Tehát a nácik itt már az etika, pontosabban a náci etika primátusát csempészték bele a jogba, amivel még a korábbinál is bizonytalanabbá tették a jogrendjüket. Azt ugyanis, hogy mi nem tekinthető „egészséges népérzület”-nek, kizárólag a nácik határozták meg és mindenki ellen felhasználhatták, akik csupán rosszul néztek rájuk, vagy nem süvegelték meg őket. De ezzel egyúttal látható a Radbruch-formula elégtelensége is, hiszen ez a tétel nem ad elégséges alapot arra, hogy pontos határvonalat húzzunk a még igazságos és az elviselhetetlen igazságtalanság között. Mikor beszélhetünk elviselhetetlen igazságtalanságról? Radbruch nyilvánvalóan a nácik rémtetteire gondolhatott akkor, amikor ezt a terminust bevezette. Az valóban elviselhetetlen volt, ezért a Harmadik Birodalom igazságszolgáltatása, egyáltalán a politikai rendszerének a működése valóban értelmezhető elviselhetetlen igazságtalanság ként. Ennek feloldása azonban nem jogi úton történt, amint az elvárható lett volna, hanem katonai jellegű volt, azaz a náci rendszer totális megsemmisítése révén valósulhatott meg, mert csak ez következhetett a nácik háborús cselekményei miatt.

A lényeg itt most az, a Radbruch-formula továbbra is megőrizte azt a belső ellentmondását, amely a jog és az etika primátusának antinómiájából következett. Továbbra sincs egyértelmű határvonal a „igazságtalan jog” és a „törvényes jogtalanság” között, ami egyúttal jelzi a két szélsőséges joggyakorlat lehetőségét is. Talán mondanom se kell, hogy mindez azért meglehetősen jól jön egyeseknek, mert lehet a zavarosban halászni. Ezek közé tartoznak a politikusok is, akik a hatalom birtokában szeretik úgy beállítani a törvénykezésüket, hogy az az abszolút igazságosság megtestesítői. Ezzel szemben az ellenzék úgy állítja be ugyanezt a törvénykezést, mint a legszörnyűbb igazságtalanság és ami immár szinte elviselhetetlenné válik. Ekkor mondják azt, hogy a rendszert meg kell buktatni, mert ennek az igazságtalanságnak csak így lehet véget vetni. Az egyszerű honpolgár pedig nem sokat tud tenni ilyenkor. Egyrészt maga a jogtudomány sem tud helyes választ adni a jog és az igazságosság viszonyának kérdésére, másrészt igencsak nagy a bizonytalanság az igazságosság etikai problémájával kapcsolatban is.


Tehát sem a jog, sem pedig az etika nem tud megbízható iránymutatást adni az igazságosság kérdésére, ezért az egyén védtelenné és hajlamossá válhat arra, hogy külső sugalmazásnak essen áldozatul. A politikusok pedig ragadozóként vetik magukat a tájékozatlan emberekre, és mint megszerzendő prédát tekintenek rájuk. Akinek sikerül bebizonyítani előttük azt, hogy náluk van az abszolút igazság, annak nyert ügye van a választó voksának megszerzése tekintetében. Én még nem láttam olyan politikust, aki nem az Abszolút Igazság Bajnokaként lépett volna fel. De olyan választót se láttam, aki ne adott volna igazat valamelyiknek. Magyarán: maguk a politikusok és a választók hiteltelenítik el az igazságosságot azzal, hogy párhuzamossá és alternatívvá teszik azt, amivel pedig a Radbruch-formulát teszik értelmezhetetlenné és követhetetlenné. Ezért fordulhat elő az, hogy mára hazánkban oly nagy mértékűvé vált a korrupció, a lopás, a csalás és a hazudozás, mert nincs olyan jogi, vagy etikai mérce, ami alapján az egyszerű ember különbséget tehet az igazságos és az igazságtalan között. A jog alkalmas arra, hogy a lopást törvényesítse, az etika pedig alkalmas arra, hogy az így törvényesített lopást nemzetépítésként állítsa be. S mindezt a választók jelentős része beveszi…..

2016. 08. 20.