Bűn és erény

Vasárnap este egy nagyon szép filmet láttam az egyik tv. csatornán, amelynek a címe „A felolvasó” volt. Ez végeredményben egy különös szerelmi történetet vázolt fel, ami a végén drámába torkollott. Michael Berg egy 15 éves középiskolás diák volt, aki egy nálánál nyolc évvel idősebb nővel kezdett szexuális kapcsolatot. Feltűnt a fiúnak, hogy a hölgy, Hanna Schmitz szerette azt, ha felolvasnak neki. Ennek a kapcsolatnak az vetett véget, hogy Hanna egyik alkalommal eltűnik a fiú szeme elől, és a szerelmes diák később sem találja meg. Csupán 8 évvel később, amikor már Michael joghallgatóként a tanárával együtt tárgyalásokra jár, akkor kerül ismét a látókörébe. Hanna azonban vádlottként van ott és mint háborús bűnöst vonják felelősségre. A fiatalembert ez mélyen megdöbbenti és a továbbiakban nyomon követi a nő életútját.


Hannát, akit Kate Winslet alakított, és amiért Oscar díjat is kapott, azzal vádoltak meg, hogy amikor a nácik őreként 300 fogolyra vigyázott további 5 társával együtt, nem menekítette ki őket egy égő templomból, holott a bíró szerint azt kellett volna tennie. Hanna erre azt a választ adta, hogy azért nem tette meg, mert az volt a kötelessége, hogy 5 társával együtt vigyázzanak azokra. Egy állítólag az általa írt jelentést mutattak fel bizonyítékként, és ezt a vádat az ott lévő és vádlottként megjelent volt társai is reá kenték. A valóság azonban az volt, hogy Hanna nem is tudott írni, sem olvasni, éppen ezért kellett a fiatal Michaelnek felolvasnia számára. De a joghallgatóként ott lévő volt szerelme ezt nem hozta a bíróság tudomására, mert szerinte Hanna ezt nem akarta volna, mert szégyellte a tudatlanságát. Ezért is vállalta magára azt a bűnt, amit nem is ő követett el. A korábbi őrök közül így Hanna kapta a legnagyobb büntetést, reája életfogytiglanig tartó szabadságvesztést szabtak ki. Ez volt az ára annak, hogy Hanna megmaradjon önmaga és Michael számára erényesnek.

Később a már jogászként tevékenykedő Michael, akit Ralf Fiennes alakított, rendszeresen küldött a börtönbe Hanna számára magnóra mondott regényeket, amit a raboskodó nő meghallgatott, sőt ennek nyomán megtanult írni és olvasni is. Amikor 20 év raboskodás után végre szabadlábra helyezték volna, Michael gondoskodott arról, hogy visszailleszkedhessen a társadalomba. Amint azonban ígérete szerint érte ment a börtönbe, hogy elvigye őt az új otthonába, már csak az üres celláját találta, Hanna valószínűleg a súlyos bűnének terhe alatt korábban öngyilkos lett. Így végződött ez a furcsa, de meghatóan gyönyörű szerelmi történet.


Mindez azonban csupán keret egy olyan ember számára, aki, mint én is, azt kutatja, hogy miként változhatott át szinte az egyik napról a másikra az erény bűnné. Azt ugyanis mindenki beláthatja, hogy a nácik rémuralma alatt egy német nőnek erény volt az, ha a nemzetét szolgálhatja, még úgy is, hogy zsidó rabok felett őrködött. Az pedig a nácik szerint csupán háborús veszteségnek tekinthető, hogy a rabok egy véletlen folytán bennégtek egy templomban és csupán egy rab menekült meg közülük. Maga Hanna is úgy tekintett az önként vállalt őrségére, hogy azt mint német nőnek kötelessége volt megtennie. Tehát itt a kötelesség egybeolvadt az erénnyel, és ez motiválhatta az őrök tevékenységét.

Ám a nácik rémuralma után egészen más megfontolásból ugyanaz a német közvélemény már elítélte Hanna és az 5 társának cselekményét, és náci kollaboránsoknak kiáltották ki őket. Ekkor azonban már mint bűnözőkként tekintettek rájuk és a bíróság ennek szellemében cselekedett akkor, amikor súlyos büntetést rótt ki számukra. Tehát a gyakorlatban úgy nézett ki a helyzet, hogy ugyanazt a cselekményt egyszer erényként, másszor viszont bűnként értelmezik, csupán az a kettő között a különbség, hogy ezeket az értelmezéseket kik és milyen eszmei alapállásból teszik meg. A nácik a fajelmélet eszmei alapjából kiindulva jutottak el arra az értelmezésre, hogy Hanna tette erény volt, és így kell cselekednie minden tisztességes német nőnek, aki szereti a hazáját és a germán nép felemelkedését akarja. Ezzel szemben egy a liberális demokrácia eszmei alapjából kiinduló bíróság már bűnnek tekintheti ugyanazt a cselekményt, ezért meg kell kapnia a megérdemelt büntetését. Mindkét értelmezés alapja lehet egy olyan következtetésnek, amely szerint egyrészt Hanna, másrészt a bíróság helyesen cselekedett. Tehát a helyes jog kiindulópontja csak az lehet, amit a jogértelmezés eszmei alapjának tekintünk. Más szóval: ugyanaz a cselekmény egyaránt lehet a helyes jog alapja és egyaránt lehet egy rosszul értelmezett és alkalmazott hatalmi intézkedés is.

S mindezt meg lehet alapozni a római jog elvei alapján is. Eszerint alkalmazható a „nullum crimen sine lege” elve, magyarul: „nincs bűncselekmény törvény nélkül”. Ehhez kapcsolódik a másik elv: „nulla poena sine lege”, azaz „nincs büntetés törvény nélkül”. Ezek alapján bűncselekménynek az tekinthető, amit a politikai hatalom annak tart. Ha egy adott cselekményt a politikai hatalom erénynek tart, akkor azt nem rendeli kényszer intézkedés, és ennek folyományaként büntetés tárgyává. Így tettek a nácik. Ezzel szemben, ha egy politikai hatalom ugyanazt a cselekményt bűnnek tart, akkor vagy alkot arra egy alkalmas törvényt, vagy keres hozzá egy már meglévő törvényt, aminek alapján kivitelezni tudja az akaratát. Így tettek a II. világháború után a német bíróságok a nácik bűneinek megítélése szempontjából. A nagy kérdés most az, hogy tekinthetjük-e mindkettőt helyes jognak? Ha csupán a fenti két elvet nézzük, akkor igen, tekinthetjük annak, mert mindkettőnek van/volt eszmei alapja, ami befolyásolhatta az adott cselekmény értelmezését.



De végül is a két értelmezés közül melyiket tekintsük irányadónak? A legitimitás itt most nem jöhet szóba, mert a náciknak, óriási legitimitása volt mindvégig a háború befejezéséig. Ennél ugyan kisebb, de meggyőző legitimitást szerezhetett a II. világháború után létrejövő politikai hatalom is. Így az előbbi kérdésre szerintem egyetlen jó válasz adható: azt kell irányadónak tekinteni, amit az adott korban általánosan elfogadott szabadságjog rendszer alátámaszthat. Más szavakkal: az éppen aktuális demokrácia szabadságjog rendszere lehet az irányadó. S ha ezt tekintjük a helyes jog kialakításának alapjául, akkor nem a nácik jogrendjét és jogalkalmazását kell követendőnek tartanunk, hanem a nácik fölött a II. világháború után ítélkező bíróságok által alapul vett és követett jogrendet és az ebből folyó jogalkalmazást.

Ám ezzel még nem oldottuk meg a problémát, mivel ugyanannak a liberális demokráciának, ami végül is tükrözi a demokrácia éppen aktuális szabadságjog rendszerét, nos, számos konkrét megjelenési formái lehetségesek. Ezek a modellek csupán abban különbözhetnek, hogy ugyanannak a szabadságjognak a különböző egyedi értelmezését adják. Így viszont eljuthatunk odáig, hogy ugyanazt a cselekményt különböző egyének különbözőképpen értelmezhetnek. Ez persze nem jelent olyan nagy különbséget, sőt, gyökeres ellentmondást, mint a náci és a II. világháborút követő német politikai rendszer értelmezése között létezett. De létezik ilyen különbség, ami viszont alkalmat adhat arra, hogy különböző értelmezések jelenjenek meg a politikai erőtérben, amelyek a vita tárgyát képezhetik. Ez nyilván nem jelent olyan kibékíthetetlen ellentétet, mint két alapvetően különböző eszmeiségen felépülő értelmezés között lehetséges.

Tehát ha visszatérünk Hanna Schmitz ügyére, akkor azt kell mondanunk, hogy egyéni drámája volt az, hogy a nácik szolgálatába állott, s ennek folyományaként nem kerülhette el a sorsát. Hanna sorsához hasonló életúttal sokszor találkozhattunk mások esetében is, aminek nyomán nem kevesen választották a halálba menekülést. „A felolvasó” című film ezt a meghasonlást és ugyanannak a cselekménynek erényként, és vele szemben bűnként történő értelmezését mutatta be egy tragikus szerelmi történet kapcsán.

2017. 03. 08.