Alkotmány és Alkotmánybíróság

Alkotmányellenesség

 

Az egyik közösségi honlapon ezt olvastam: “A Fidesz az alkotmányt helyettesítő alkotmányellenes alaptörvényt…..” Természetesen van folytatása, de annak tartalma a mai témánk szempontjából közömbös. A kiragadott mondatrész azt állítja, hogy a mai alaptörvény alkotmányellenes. Könnyű ezt így kimondani, de a valóság ennél sokkal bonyolultabb.

A helyzet ugyanis az, hogy egy alkotmányt időnként frissíteni, megújítani kell, ezt egyetlen nemzetállam sem hagyhatja figyelmen kívül. Az ok nyilvánvaló: az egyes alkotmányok felett eljárt az idő, és már nem tükrözi a politikai hatalomnak azt az elvárását, hogy a jogrendje hatékonyan szabályozza a politikai rendszert. Általános megállapodás szerint a liberális demokráciákban minden alkotmány módosítás a parlament kétharmados többségének egyetértése szükséges. De ennek az alkotmánymódosításnak összhangban kell lenni a korábbi törvényes renddel, vagyis nem mondhat ellent a jogalkotó azon szándékának, amit a korábbi alkotmány szellemisége és konkrét jogszabályai azt sugalmazzák, illetve előírják. Ha ettől az új alkotmány eltér, akkor beszélhetünk alkotmányellenes-ségről.


Ennek nyilvánvalóan megvan a maga jelentősége, hiszen a jogfolytonosságot kell biztosítania az új alkotmánynak. Egy alkotmánymódosítás ugyanis nem lehet jó alkalom arra, hogy például a hatalmi eloszlásokat megváltoztassák, és valamelyik hatalmi ágnak nagyobb hatáskört biztosítsanak. Ebben az esetben már a régi alkotmánynak azt a szellemiségét negligálja, amit a hatalom megosztásával kapcsolatban leírt és ez utat nyithat egy diktatúra kialakulásához. Mindez, amit itt most leírtam, igaz lehet egy politikai rendszer főtípuson belül, hiszen itt az alapvető értékrend nem különbözik az egyes nemzetállamok esetében. Egy hűbéri társadalomban a politikai rendszer paradigmái minden nemzetállamban azonos, ezért lényegi változást nem jelenthet az, hogy az egyik nemzetállamban mondjuk egy, esetleg kétkamarás parlament van, vagy szervezetileg miként építik fel a bíróságokat, hogyan működnek az önkormányzatok, stb. Egy politikai rendszer főtípuson belül van értelme annak, hogy minden egymást követő alaptörvény megfeleljen a politikai rendszer főtípus paradigmáinak. Ha ez nem áll fenn, akkor nem beszélhetünk jogfolytonosságról és az új alkotmányt alkotmányellenesnek kell tekinteni. Tehát ilyenkor a korábbi alkotmányhoz hasonlítottuk az új alkotmányt és ebből vontunk le következtetést arra nézve, hogy alkotmányellenes-e az új jogrend.

De mi van akkor, ha egy új politikai rendszer főtípust akarunk bevezetni. Ez nyilvánvalóan lehetséges, hiszen a francia forradalom után szerte Európában és az amerikai földrészen létrejöttek a liberális demokráciák, mint új politikai rendszer főtípusok. Hazánkban pedig 1989 után rendszerváltozás történt, ami végeredményben a szocialista politikai rendszert váltotta le liberális demokráciára. Ilyen esetekben azonban nem lehet követni a korábbi politikai rendszer főtípus paradigmáit, és ezért a jogrendjét sem, hiszen a fő cél nyilvánvalóan az, hogy új politikai rendszer főtípust hozzanak létre. Belátható, hogy gyökeresen új jogrendet kell kialakítani, amit Moór Gyula „forradalmi jognak” nevezett el. Ennek az a legfőbb sajátossága, hogy egy önerőre épülő jogrendet hoz létre, vagyis olyan jogrendet, ami megfelel az új politikai rendszer főtípus paradigmáinak. Ebben a helyzetben azonban nincs értelme felvetni azt, hogy az új alkotmány tükrözi-e a régi alkotmány jogrendjét, hiszen az új alkotmánynak ab ovo nem az a célja. Magyarán: magától értetődik az, hogy az új alkotmány alkotmányellenes a régihez viszonyítva. De nem biztos, hogy ellentmond a hozzá hasonló más nemzetállamok új politikai rendszer főtípusából eredeztetett alkotmányának.

Visszatérve a cikk elején felvetetett problémára. A 2012. január 1-jétől hatályos alaptörvénynek már a Lisszaboni Szerződésnek kell megfelelnie, mert ez a jogrend már 2009. december 1-jétől hatályos az Európai Unióban, így Magyarországra is kötelező jelleggel bír. Vagyis a Lisszaboni Szerződéssel egy „forradalmi jogrendet” alkottak meg, ami bár hasonlíthat a mi régi alkotmányunkra, de ennek itt most nincs semmi jelentősége. Az új alaptörvénynek egyértelműen a Lisszaboni Szerződéssel kell kompatibilisnek lennie, nem pedig hazánk 1989-ben elfogadott és később számos alkalommal módosított alkotmányával. Mindez pedig azt is jelenti, hogy nem lehet követelmény a két jogrend közötti jogfolytonosság. Ezekből pedig az következik, hogy az alaptörvény elvileg lehet alkotmányellenes a régi hazai alkotmánnyal szemben, de nem lehet alkotmányellenes a Lisszaboni Szerződéssel szemben. Ez utóbbit azonban itt ma hazánkban senki sem ítélheti meg hivatalosan, mert erre egyedül az Európai Parlamentnek van felhatalmazása. Tehát a cikk elején idézett mondatrész csupán egy vélemény, egy hibás vélemény lehet, de semmiképpen sem egy jogfilozófiailag megalapozott értékelés.

2016. 01. 16.

                          Alkotmánybíróság

 

A Fidesz napokban jelentette be azt, hogy négy alkotmánybíró mandátuma lejár, és abból egynek a jelölését átengedi az MSZP-nek. Lett aztán ennek komoly hullámverése, mert Gyurcsány Ferenc egyenest árulónak nevezte azt, aki eleget tesz a kormánypárt felajánlásának. Kétségtelen, hogy fontos dolog az Alkotmánybírók megválasztása, de nem gondolom, hogy ma ez komolyan képes lenne megváltoztatni a hazai politikai helyzetet, inkább csak szimbolikus jelentősége lehet. Ennek kapcsán azért érdemes megvizsgálni azt, hogy milyen szerepe van az Alkotmánybíróságnak a jogrend kialakításában.


Olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ez a mostani bejegyzésem kapcsolódik az előzőhöz, amelyben az alkotmányellenesség problémáját vizsgáltam. A jelenlegi téma kifejtése előtt érdemes rögzíteni azt, hogy a hatalom megosztása, ami a mai liberális demokráciák egyik alapelve, paradigmája, alapvetően kétféle lehet: horizontális és vertikális. A horizontális hatalommegosztás alatt azt értem, hogy a szuverén nemzetállamban a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom nem csupán szervezetileg, hanem hatáskör szerint is külön entitásként működik, annak önállóságát és függetlenségét az alkotmány biztosítja. Ebben a kiinduló helyzetben nyilvánvalóan csak egyetlen jogalkotó hatalom van, amely vagy a már meglévő alkotmányt tekinti követendőnek, vagy forradalmi jogként újat hoz létre. De az alkotmány csupán kiindulópont annak érdekében, hogy a politikai rendszert hatékonyan irányítsák, abból sok speciálisabb jogszabályt alkotnak, amelynek során az alkotmánynak bizonyos pontjaira támaszkodnak. Az Alkotmánybíróság itt lép be, mert ezt a törvényalkotást vizsgálja, és ha azt nem tartja az alkotmány céljával és szellemével megegyezőnek, akkor azt megsemmisítheti. Tehát szuverén nemzetállami keretek között az alkotmánybíráknak nagyon fontos szerepe van, mert a fékek és ellensúlyok egyik legerősebb részét képezik.

Ez utóbbit akkor érthetjük meg, ha arra gondolunk, hogy egy meglévő alkotmány esetén bármelyik hatalom konkrét törvényeivel olyan hatáskört engedélyezhet magának, ami már a diktatúra irá-nyába vihet el. Erre a legjobb példa az 1933-as náci Felhatalmazási Törvény, amelyik a kancellár számára, azaz Hitler részére engedélyezett törvényalkotást, holott az csupán a parlament mandátuma lehetett volna. Egy akkor jól működő Alkotmánybíróság ezt megakadályozhatta volna, de ilyen nem volt. A dolog lényege az, hogy az alkotmánynál alacsonyabb szintű jogszabályok kialakítása nyomán a hatalomnak olyan privilégiumait lehet kialakítani, ami leronthatja a korábban kialakított fékek és ellensúlyok rendszerét. Ha tehát az Alkotmánybíróságban olyan személyek vannak, mint ma hazánkban, akik a hatalom feltétlen hívei, akkor erre tényleg adottak a lehetőségek.

Tehát Gyurcsány Ferencnek az a véleménye, hogy aki ebbe a testületbe jelöl bárkit, az árulóvá válik, nos, ez bizonyos mértékben igaz lehet, mert az ellenzéki státuszt adhatja fel azzal, hogy a Fidesz manipulatív játékához asszisztál. De ez a megállapítás csupán a szuverén nemzetállami szinten érvényes!


A valóságos helyzet ugyanis az, hogy a hatalom megosztása vertikális szinten is létezik, azaz a nem szuverén nemzetállamok és az Unió között. Ez azonban egészen más megvilágításba helyezi az egész problémát. A legfőbb jogalkotó ugyanis, mint korábban is jeleztem, nem a nemzetállam parlamentje lesz, hanem az EP, így az általa megalkotott alkotmány, tehát a Lisszaboni Szerződés jogrendje kötelező lesz a tagállamok parlamentjére nézve. Ekkor már a tagállamok parlamentje által alkotott alkotmány csupán rekurzív alkotmány lehet. Amint azt a korábbi bejegyzésemben bebizonyítottam, ilyen helyzetben az alkotmányellenességet csupán az EP, vagy annak valamelyik szervezete állapíthatja meg. Ebben az esetben a hazai Alkotmánybíróság hatásköre lényegesen leszűkül, mert a már kész alaptörvényből származtatott konkrét jogszabályok alkotmányellenességét mutathatja ki. Ez is komoly munka, és nem szabad alábecsülni ennek a jelentőségét.

Mindezek azt is jelentik, hogy bár a hazai Alkotmánybíróság a hatalomhoz hű bírákkal van feltöltve, mégis tevékenységüket alapvetően befolyásolja az, hogy Magyarországnak csupán rekurzív alkotmánya lehet. Ilyen módon a mozgásterük is alaposan beszűkült. Az mindenesetre meggondolandó, hogy ebbe a testületbe jelöljenek-e az ellenzéki pártok alkotmánybírót, hiszen a fentiek alapján világos, hogy a Lisszaboni Szerződéstől ők sem tudnak eltérni, legfeljebb egyes fogalmak értelmezésénél. Az szerintem nem jelent lepaktálást a Fidesszel, ha mégis jelölnének alkotmánybírót, mert a hatalmi struktúra lényegi megváltoztatására szinte semmilyen lehetőségük sincs. De ha van közöttük olyan bíró, aki az ellenzék szerint függetlennek tekinthető, akkor az elindíthat egy olyan erjedést, aminek az is lehet a következménye, hogy az Alkotmánybíróság függetlenné válik a hatalomtól, amivel teljesíteni fogja az alapvető rendeltetését.

2016. 01. 20.