Nemzetstratégia

Minden nemzetállam alapvető célja a nemzetállam területi integritásának megőrzése, a lakosság számának növelése és a jólét állandó fokozása. Ezek a célok minden korban, minden típusú politikai rendszer esetén nemzetstratégiai kérdés volt, amit az indokolt, hogy magát a nemzetállam létét, és ezáltal a hatalom gyakorlását kérdőjelezhette meg. Magyarország történetében István királyunk, tehát a nemzetállamunk létrejötte után minden király, uralkodó, minden politikai vezető fontos kérdésnek tekintette ezt, függetlenül attól, hogy a politikai céljaik melyek voltak. Magyarországon voltak háborúk, voltak megszállások, voltak tömeges kivándorlások, ezek ellenére sikerült megtartanunk a nemzetállami mivoltunkat, ami itt Európában óriási teljesítménynek mondható.


A 20. században átéltünk egy hatalmas traumát, mégpedig a trianoni békediktátum okozta területi és lélekszám veszteséget. De Magyarország, mint szuverén nemzetállam mégis megmaradt és a lehetőségeinkhez mérten stabilizálhatta a lakosságának számát és elindulhatott egy egészséges fejlődés útján. Bár a létezett szocializmus visszavetette hazánk gazdasági, társadalmi és egyéb irányú fejlődését, mégis úgy alakult a magyarság sorsa, hogy 1989-ben bekövetkezhetett a rendszerváltozás, ami egy egészen új perspektívát mutatott fel a magyarság számára. Úgy tűnt, hogy ezzel végleg megoldódott a problémánk, hiszen egy demokratikus és emberi európai közösséghez csatoltuk az ország szekerét, amely egyúttal garantálhatja a nemzetállamunk szuverenitását, a lélekszám növekedését, valamint a gazdasági, társadalmi, stb. Fejlődésünket.

A rendszerváltozás után azonban volt három komoly kihívás, ami a nemzetstratégiánkat tette próbára. Az első a 2004-es népszavazás a kettős állampolgárságról. Ezt az tette szükségessé, hogy Magyarország területén kívül élő magyarságot jogilag is hozzácsatoljuk az anyaországhoz, amivel nyilvánvalóan a legfontosabb nemzetstratégiai kérdésre, az együvé tartozásra mondtunk volna igent. Amint azt tudjuk, a népszavazás eredménytelen volt a balliberális erők ellen kampánya miatt. S bár 2004-ben össznemzeti összefogással nem sikerült megoldani ezt a kérdést, az Orbán-kormány 2010 után mégis megoldotta, de akkor már a Fidesz zászlaja alatt és a balliberális erők fogcsikorgatása mellett. Akkor úgy tűnt, hogy megint lehetőség nyílott arra, hogy a magyarság egésze a társadalmi, gazdasági, stb. fejlődés útjára térjen.


De ez azután sem sikerült, mert talán a Fidesz rossz kormányzása miatt, vagy a kellő fejlődés, az anyagi jólét javulásának elmaradása miatt egyre többen kerestek új megélhetőségi lehetőséget az Unión belül és az Unión kívül is. Ez ugyan korlátozott lélekszámot jelentett és visszafordítható folyamatnak tekinthető, amelyik nem veszélyeztette alapjaiban a nemzetállami mivoltunkat. Mégis olyan elvándorlás következett be, ami komolyan veszélyeztette a nemzetállami mivoltunkat azzal, hogy számítani lehetett arra, hogy a kivándorlók java része nem fog visszatérni hazánkba. Volt már
ilyen is Magyarországon, amikor hárommillió emberünk tántorgott ki Amerikába. De akkor tényleg nagyon nehéz helyzet alakult ki nálunk, elviselhetetlen volt a szegénység, ami morálisan mindenképpen indokolta a kivándorlást. Ezt a második kihívást is sikerülhet megoldani egy olyan kormánynak, amelyik komolyan veszi a nemzetstratégiai kérdéseket.

A harmadik kihívást azonban úgy tűnik, nem tudjuk kezelni: ez az utóbbi időben Afrikából és a Közel-Keletről elinduló népvándorlás Európába. Itt nem csupán Magyarország, hanem az Európai Unió is többszörös csapdahelyzetben van. Egyrészt köt bennünket a Genfi Menekültügyi Konvenció, amely szerint a menekülteket kötelesek vagyunk befogadni. Ez az egyezmény 1951-ben köttetett meg, de nem egy olyan jellegű népvándorlásra szabva, mint amilyent most tapasztalunk. Másrészt köt bennünket az EU által kifejezetten hangoztatott keresztényi szolidaritás, amelyik azt követeli tőlünk, hogy a menekülteket megsegítsük és hazánkba fogadjuk be. Tehát egyrészt jogi, másrészt morális, etikai kötelezettségeink követelnék meg azt, hogy minden menekültet befogadjunk hazánkba. Csakhogy éppen a nyugat-európai nemzetállamok megengedő viselkedése nyomán, amikor szinte számolatlanul befogadják a migránsokat, olyan helyzet alakulhat ki, amikor ez a migráció nemhogy csökkenne, hanem növekedni fog. Bár Európának vannak nagy és gazdag országai, előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy azok sem tudnak befogadni több migránst. Ekkor viszont a később érkező migránsok az egyenlő elbánásra hivatkozva követelhetik azt, hogy őket is fogadják be és jobb híján meglehet hazánkat választhatják célállomásként.


Magyarország azonban kevés lélekszámmal rendelkező ország, amelyik az előbb említett okok miatt további magyar kivándorlóval számolhat, akik nem fognak hazánkba visszatérni. Ha viszont növekvő számban fogunk migránsokat befogadni, akkor előállhat olyan állapot, hogy a migránsok száma összemérhető lesz a magyarok számával. Ebben az esetben viszont komolyan megkérdőjelezhető a nemzetállami mivoltunk léte, sőt a keresztény identitásunk is. Mindezek a lehetőségek már ma felvetik azt a kérdést, hogy a magyarság több évezredes viszontagsága után ha eddig sikerült megőrizni hazánkat, a nemzetet, most a népvándorlás nyomán feladjuk-e a nemzetállami mivoltunkat. Súlyos döntést kell hozni, mert a ma kialakított álláspont hosszú távra determinálhatja nemzetállami létünket. Nem állítom azt, hogy ez könnyű döntés lesz, de erre a nemzetstratégiai kérdésre mindenképpen válaszolni kell. Akár úgy, hogy a migránsok tömegét fogadjuk be, amivel valóságosan veszélyeztetjük a nemzetállami és keresztényi mivoltunkat. Akár pedig úgy, hogy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott számban fogadunk be migránsokat, amivel a Genfi Menekültügyi Konvenciót negligáljuk és kihívjuk magunk ellen az európai közvélemény haragját a szolidaritásunk hiánya miatt.

A dilemma tehát adott és most annak a kormánynak a kezében van a döntés joga, amelyik eddig is jól vizsgázott a nemzetstratégiai problémák megoldásában.

2015. 09. 08.