Golyófogó

Nem várt visszhangja lett a Reputáció c. blogbejegyzésemnek, amelyben Bauer Tamás kettős beszédét kritizáltam. A közösségi honlapon nyilvánosan megjelenő kritikákon túl privát üzenetben is megkeresett egy illető. Nevét nem írom ki, mert nem ez a fontos, hanem az, hogy mit írt. Íme: „Kedves Szabolcs! Nem elegáns többször feltenni Bauer Tamással kapcsolatos o %-kos blogírását..Önnek sem kedvező, hisz mások is látják a blog alján, hogy NEM tetszik senkinek. Tamás válaszolt az oldalán erre az írásra, ennek ellenére Ön több helyen próbálja érvelését az olvasókra ismételten ráerőltetni. Ettől nem lesz népszerű. Tamással meg nincs egy súlycsoportban. Nem is lesz. Kéretik tudomásul venni. Csak szerényen Szabolcs. További szép napot. Aláírás.”


Ezekre az igen kedves szavakra a következőket válaszoltam: „Ezt írja: “Tamással meg nincs egy súlycsoportban.” — Attól függ, hogy miben? A politikusi kvalitásokban biztosan nem, mert én nem tudok olyan arcátlanul hazudni, mint a politikusok zöme. Azt elismerem, hogy B. T. ilyen szempontból a kispályások közé tartozik. Közgazdaság tudományban sem vagyok a méltó ellenfele, ezért itt nem is érvelek ellene. De politikai filozófiában nem tud megverni. Nekem VAN elméletem a demokráciáról, neki viszont nincs, ezért mond olyan sok butaságot. No, meg azért, mert politikusként manipulálni kell a választókat, hogy minél több szavazója legyen a DKnak. Nekem nincsenek politikusi ambícióim, ezért megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy az igazat mondjam! — Azért nagyon bájos dolog az, hogy az elméleti munkáim ismerete nélkül mond rólam lesújtó véleményt, és hasonlít össze egy közgazdásszal. Én ilyenre megint képtelen lennék, mert a tisztességnek is megvannak az alapfeltételei. Üdv.: Sz. Sz.”

Majd az Olvasó eldönti azt, hogy kinek miben van igaza. Én azonban most azzal az archetípussal akarok foglalkozni, akit a kritikusom a saját személyében megjelenített. Olyan emberfajtáról van szó, aki híres/hírhedt emberek uszályába akar és tud kerülni, hogy aztán alattvalóként szolgálja ki, és alkalomadtán akár az életük árán is megvédje. Régi ismerős embertípusról van szó, hiszen a történelem során rengetegen váltak ilyenekké, akár akarták ezt, akár nem. Ilyen embertípus volt Iulius Caesar légiósa, aki katonaként részt vett a kelták legyilkolásában, hogy aztán később Caesar mindezek eredményeként életre szóló diktátorrá nevezhesse ki magát, amivel kialakította a maga kis zsarnoki rendszerét.


Ilyen embertípus volt Napóleon katonája, aki részt vett Toulon bevételében, a fellázadó munkások lemészárlásában, hogy aztán Napóleon 1799. brumaire 18-án császárrá koronázhassa önmagát. Mindezt természetesnek vette, sőt eltűrte, hogy Napóleon Franciaországban diktatúrát alakíthasson ki. Sőt, jó alattvalóként elment a távoli Oroszországba is meghalni pusztán azért, hogy a véreskezű diktátornak teljesülhessenek az európai nagyhatalmi ambíciói.

Ilyen embertípus volt Adolf Hitler náci kollaboránsa is, aki a Weimari Köztársaságban zsidókat vert meg, üzleteket tett tönkre, antiszemita tüntetéseken vett részt, hogy aztán Hitler hatalomra kerüljön. S amikor Hitler kezében érezhette a hatalmat, az első dolga volt az ún. Felhatalmazási Törvény parlamenti elfogadtatása, aminek nyomán maga a kancellár is hozhatott törvényeket. Amikor pedig Hindenburg meghalt, saját magát választatta meg államfőnek. Az így kialakított diktatúra nyomán megnyílt előtte az a lehetőség, hogy a világ urává próbálja magát tenni. S ebben a tervében az említett embertípus kiszolgálta, sőt, a vérét ontotta, és képes volt ismét elmenni a nagy orosz sztyeppére a diktátor európai nagyhatalmi törekvéseinek kiharcolása érdekében. S mi lett a vége? Iulius Caesart megölték, Napóleont száműzték, Hitler pedig öngyilkos lett, az alattvalók java része pedig korábban
elpusztult.


A kritikusom is ehhez az embertípushoz tartozik, aki golyófogóként ugrik a szeretett és Istenként tisztelt személy elé, hogy a jogos kritikákat ne neki címezzék, hanem reá zúdítsák, aki majd a védett személy helyett vívja meg a saját kis háborúját. Így aztán a védett személy távol maradhat minden támadástól, amitől a kritikusom azt reméli, hogy annak reputációja is tiszta maradhat. Nehéz azt ép ésszel megmagyarázni, hogy ilyenkor milyen lelki folyamatok játszódnak le benne, talán nem is tudom sohasem megoldani ezt a rejtélyt.

S mi lesz ennek a vége? A védett személy nem kerül be a parlamentbe, az alattvaló pedig hoppon marad, miközben bolondot csinált magából. Egyébként tegnap délelőtt egy történész barátommal beszélgettem, akinek elmondtam a Bauer–ügy részleteit. Ő csak mosolygott ezen, majd azt mondta, hogy önkényuralom az 1848-49-es szabadságharc után a Bach-korszak volt Magyarországon. Netán tényleg a Bach-korszak tért volna vissza hazánkba?

2015.08.10.