Normatívitás

A tegnapi blogbejegyzésemre (címe: Legitimitás) a jogász ismerősöm a következőket válaszolta: „Nem elég, ha a választásokat olyan törvények alapján bonyolítják le, amelyeket (idézem):’ legitim kormány alkotott meg és legitim parlament szentesített!. Még ha ez így is lenne, ez akkor is édeskevés a választások, ill. a választásokon felhatalmazást kapott erők legitimitásához. Ahhoz, hogy ez a legitimáció támadhatatlanul fennálljon, alapvetően szükséges, hogy az adott jogszabályok ALKOTMÁNYOSAK is legyenek. Ugyanis ha az alkalmazott normák nem alkotmányosak, akkor akármennyire is legitim kormány alkotott meg és legitim parlament szentesítette ezeket, a választások és a győztes erők hatalma akkor sem lesznek legitimek.”


Ha elemezzük ezt a választ, akkor az első dolog, amit meg kell állapítanom, hogy a vitapartnerem már elismeri azt, hogy a mai hatalom legitim hatalom. Annak ellenére elismeri ezt, hogy a legitimitásnak még további feltételt szab, mégpedig az alkotmányosság kritériumát. Csakhogy ez már nem a legitimitás, nem is az alkotmányosság problémája, hanem a normativitás kérdése, és ez utóbbi már egészen más dimenziókat nyit meg előttünk. Az alaphelyzet ugyanis az, hogy amikor egy párt elindul a választáson, és azt megnyeri, akkor csak azt a jogot nyeri el, hogy törvényeket alkosson, beleértve az alkotmányt is, ha arra megvan a kétharmados többsége. Az alkotmány újradefiniálásának joga szintén a jogfilozófia területéhez tartozik. Gyakorlatilag itt ez azt jelenti, hogy korábban egy közmegegyezés formájában megállapodtak abban, hogy az alkotmányt csak a parlament kétharmados többségének jóváhagyásával lehet megváltoztatni. S mivel ez a jogfilozófiához tartozik, ezért pozitív jogi szintről sem lehet megtámadni. Ezt az előző bejegyzésemben kifejtettem. Magyarán ott tartunk, hogy 2010 után a Fidesznek igenis felhatalmazása volt arra, hogy az alkotmányt megváltoztassa.

A normativitás problémája pedig itt keletkezik! Lehet ugyan alkotmányt módosítani, de nem mindegy az, hogy az milyen politikai filozófiai normákat tükröz. A kritikusom szerint itt van a kutya elásva. De a normativitás azért sokkal árnyaltabb kérdés annál, hogy ilyen egyszerűen pálcát törjünk a Fidesz felett. Ugyanis 1989-ben könnyű volt egy liberális demokrácia modellt felrajzolni olyan alapon, hogy az az akkori parlament szerint megfelel az európai normáknak, merthogy annak kimunkálásában nem volt iránymutatás a konkrét tartalmának a kidolgozására nézve. Ám 2010 után egészen más volt a helyzet, mert 1. csak a Fidesz alakíthatta ki ezt a normatív modellt, nem kellett hozzá más pártok beleegyezése, és 2. az Unió tagjaként a Lisszaboni Szerződést kellett iránymutatásként figyelembe venni. Ez a két dolog pedig nyilvánvalóan rányomta a bélyegét az új alaptörvényre is. Az egy külön probléma, és elvezet a normativitás problémájától, hogy ilyen helyzetben mennyire kellett és mennyire lehetett alapul venni az 1989-es alkotmányt, hiszen azért az Uniós tagságunk és a 2009-ben jóváhagyott Lisszaboni Szerződés egészen más horizontot festett fel a törvényalkotók számára. Így ma még nem tudom azt sem megmondani, hogy az a jogtudósok által kifogásolt kritika, miszerint nem vették figyelembe az 1989-es alkotmány normatíváit, nos, ez mennyire lehet döntő tényező az új alaptörvény minősítésére. Azt sejtem, hogy 2010-ben egészen más dimenzióban kellett gondolkodni akkor, amikor az új alaptörvényt kidolgozták. Ezt látszik bizonyítani az a tény is, hogy az alaptörvény némelyik passzusa szó szerint megismétli a Lisszaboni Szerződés vonatkozó cikkét. Erre sok példát lehetne hozni.


Most azonban csak a normativitás problémáját kell vizsgálnom. Ennek, ugye, az a lényege, hogy nem egyszerűen egy új alkotmányt (alaptörvényt) kell kidolgozni, hanem olyat, amelyik megfelel az európai értékrendnek. Ezt az értékrendet viszont közmegegyezés nyomán a Lisszaboni Szerződés részét képező Alapjogi Charta tartalmazza. Kérdés, hogy a Fidesz alaptörvénye ennek az értékrendnek megfelel-e. Ha ugyanis megfelel, akkor, mivel egy legitim hatalom dolgozta ki, ezért nincs mese, minden hazai politikai erőnek el kell fogadnia. Az egy külön probléma, hogy ezt az egyes ellenzéki pártok a pozitív jog talajáról támadják, merthogy nehéz számukra lenyelni azt, hogy a Fidesz állította össze az új alaptörvényt. De lássuk be, hogy ahogy a legitimitást sem lehetett a pozitív jog szintjéről megtámadni, úgy a normativitást sem lehet erről a szintről megkérdőjelezni, mivel ez is a jogfilozófia, illetve a demokráciaelmélet részét képezi.



A kérdés most már csupán az, hogy miként lehet „mérni” a liberális demokráciánk normativitását. A válasz erre az, hogy ma még nincsenek olyan „mérőszámok”, amelyek segítségével kvantálni lehetne ezt. Ennek hiányában pedig csak a szubjektív megítélés maradhat meg. Ugyanígy járt el a jogász kritikusom is, hiszen semmivel sem tudta bizonyítani azt, hogy az alaptörvény nem felel meg az európai értékrendnek. De hasonló sorsra jutott a híres-hírhedt Tavares – jelentés is, hiszen az konkrét mérőszámok híján csak szubjektív értékítéleteket tartalmazott. Ezért fordulhatott az elő, hogy az Európai Parlament egy jelentős része a mai liberális demokráciánkat a Lisszaboni Szerződés értékrendjének megfelelőnek tartotta, míg mások nem. Tehát a normativitás kérdését még olyan nagy plénum sem tudta egyértelműen eldönteni, amelyiknek joga volt magának a normáknak a meghatározása. S mivel a jogfilozófiai, demokráciaelméleti szinten maga az EP hivatott eldönteni a normativitás kérdését, ezért ezt pozitív jogi szintről sem lehet megtámadni. Ezt pedig minden hazai jogásznak, minden hazai jogi fórumnak tudomásul kell vennie. Összegezve a fentieket megállapíthatjuk, hogy a Fidesz alaptörvénye nem egyszerűen legitim törvény, hanem normatívan is megfelel a Lisszaboni Szerződésnek.

2015. 08. 06.