Dicey jogállama

Hans Kelsen az emberi együttélést így jellemzi: „Az emberi együttélést az jellemzi, hogy kölcsönös kapcsolataik szabályozva vannak. Az egyének együttélésének önmagában biológiai jelensége azáltal válik társadalmi jelenséggé, hogy szabályozva van. A társadalom rendezett együttélés, vagy még pontosabban az egyének együttélésének rendezése.” Az együttélés szabályozására ún. törvényeket alkotnak, ami minden, a közösséget alkotó egyén számára kötelező jelleggel bír. Aki pedig a szabályokat áthágja, annak büntetés az osztályrésze. Az embernek a biológiai lényegéből a társadalmi lényeggé alakulásának egyik legfontosabb feltétele éppen ez a szabályalkotás és mindenkire nézve kötelező jellegének kinyilvánítása volt.

Immanuel Kant az emberi méltóság kialakulásának a törvények alkotását és annak hatálya alá történő önkéntes alávetettséget jelölte meg. Szerinte „…az ember méltósága éppen abban a képességben rejlik, hogy általános törvényhozó tud lenni, ámbár csak azzal a feltétellel, hogy egyúttal alá is van vetve ugyanennek a törvényhozásnak.” Kantnak ez az idézett állítása egyúttal a joguralom, vagy ahogyan én használom ezt a fogalmat, a jogfolytonosság problémáját alapozta meg. A jogfolytonosság problémája mögött ugyanis az a tény húzódik meg, hogy a politikai rendszerek fejlődnek és nyilvánvaló különbségek vannak egyes politikai rendszer főtípusok között. Egészen más paradigmák alapján épülnek fel az őstársadalom, a rabszolgaságon alapuló, a hűbériségen alapuló és a liberális demokráciák politikai rendszerei. A kérdés itt most az, hogy a tárgyi jog, amely végeredményben az aktuális hatalom politikai céljait tükrözi és annak megvalósítását kényszeríti ki, mennyiben kell, hogy kövesse ezeket a változásokat. Más szavakkal: mondjuk a hűbériségen alapuló politikai rendszer tárgyi joga vajon alkalmas-e arra, hogy a liberális demokráciák politikai rendszerét hatékonyan tudja működtetni. A válasz erre nyilvánvalóan az, hogy nem alkalmas, ezért a tárgyi jognak mindig követnie kell a politikai rendszerek főtípusainak változását. De nem változik a jognak az a funkciója, hogy irányítsa a politikai rendszerek működését. Gyakorlatilag általános tételként mondhatjuk ki azt, hogy míg a politikai rendszerek folyamatosan változnak, fejlődnek, s vele együtt a pozitív jog is, addig a jog, mint a politikai rendszerek működtetésének egyik legjobb módszere, nem változik, mindig megmarad annak, amiért azt létrehozták, nevezetesen a politikai rendszer működésének irányítása. Ugyanide tartozik az a probléma is, hogy a politikai rendszerek fejlődése során elérkezhetünk-e egy olyan kiváltságos és kívánatos állapotba, hogy azt egy külön fogalommal, a jogállam fogalmával illessük, megkülönböztetve ezzel minden korábbi és állítólag ilyen szempontból fejletlenebb politikai rendszereket.


A jogállam fogalmának meghatározására eddig is sokféle kísérletnek lehettünk tanúi, ezek közül az elsők között  találhatjuk Albert Venn Dicey által megfogalmazott követelményeket. Dicey (1835 – 1922) a 19. század végének és a 20. század elejének kiemelkedő angol jogtudósa volt, akinek munkássága 3 alapelvre irányította a figyelmet. Az első elv kapcsolódik a sajátos angol jogrendszerhez, ahol a pozitív jog mellett egyéb egyezmények, szerződések stb. is részét képezik a jogrendnek. Dicey szerint szoros kapcsolatnak kell lenni a formális jogi szabályok és az informális egyezmények között, ami nyilvánvaló, hiszen csak ennek nyomán lehetséges a jogrend konzisztenciája és a jogi zűrzavar elkerülése. A második elv: a parlament szuverenitása, amely szerint a parlament rendelkezései jelentik a jog legfelső és végső forrását. Ez az elv még Dicey idejében érvényes lehetett, de Anglia Uniós csatlakozása után megszűnt a szuverenitása, és egyetlen szuverén volt, mégpedig az Európai Parlament. Ez az elv azonban ismét érvényes lehet akkor, ha a Brexit nyomán az Egyesült Királyság ismét szuverén nemzetállami közösség lesz. A harmadik elv pedig a „rule of law”, vagyis a joguralmon alapuló állam, azaz a jogállam eszméjét alapozza meg. A jogállam lényegét, amivel most foglalkozni akarunk, az Introduction to the Study of the Law of the Constitution (1885) című könyvében vázolta fel.

Dicey szerint a jogállamnak három alapelve van. Ezek a következők: „That ‘rule of law’, then, which forms a fundamental principle of of the constitution, has three meanings, or may be regarded from three different points of view. It means, in the first place, the absolute supremacy or predominance of regular law as opposed to the influence of arbitrary power, and exdudes the existence of arbitrariness, of prerogative, or even of wide discretionary authority on the part of the government.
(……)
It means, again, equality before the law, or the equal subjection of all classes to the ordinary law of the land administered by the ordinary Law Courts; the “rule of law” in this sense excludes the idea of any exemption of officials or others from the duty of obedience to the law which governs other citizens or from the jurisdiction of the ordinary tribunals;
(…….)
The ‘rule of law’, lastly, may be used as a formula for expressing the fact that with us the law of the constitution, the rules which in foreign countries naturally form part of a constitutional code, are not the source but the consequence of the rights of individuals, as defined and enforced by the Courts;”

Dicey jogállamának alapelvei tehát ezek:

1. a jogszabályok elsőbbségének elve az önkényes döntésekkel szemben. Ez az én olvasatomban és fogalmi rendszeremben a jogfolytonosságot jelenti.

2. a jog előtti egyenlőség elve, ami tulajdonképpen az emberi egyenlőség általános elvéből származtatható.

3. az alkotmány az egyéni szabadságjogokból vezethető le, e jogok kikényszerítése a bíróságok feladata.

Dicey első elve tehát a jogfolytonosságot rejti, de nála ez még meghatározatlan, csupán egy általános alapelvként értelmezhető, mivel nem pontosítja azt, hogy ez a jogfolytonosság meddig kell, hogy terjedjen. A fentebb elmondottak alapján nyilvánvaló az, hogy minden politikai rendszer főtípusra ez az elv nem értelmezhető, hiszen az egyes főtípusok lényegesen különböző paradigmák szerint működnek. A tárgyi jognak pedig ezeket a paradigma váltásokat kell tükröznie, ezért a jogfolytonosság elve csak és kizárólag az egyes politikai rendszer főtípusokon belül értelmezhetők. De ez még mindig nem pontos megfogalmazás. Ugyanis minden főtípuson belül beszélhetünk modellekről, amit úgy kell elképzelni, mint ugyanazon paradigmák alapján felépülő konkrét politikai rendszer altípusok. Ez utóbbiaknál megmarad általános elvként a főtípus meghatározó paradigmája, de annak konkrét megvalósítása között különbségek lehetnek. Ez tükröződik nyilvánvalóan a pozitív jogban is.

Nézzünk egy konkrét példát! A liberális demokráciáknak két paradigmája van: a hatalommegosztás elve és a népszuverenitás elve. E tekintetben minden liberális demokrácia konkrét modelljében jogfolytonosságnak kell lenni, mert ha ez megszűnik, akkor már nem beszélhetünk liberális demokráciáról. De mondjuk a hatalom megosztásában különböző megoldások lehetségesek, mint például a kétkamarás parlament létrehozása az egykamarás parlamenttel szemben. Hasonló a helyzet a köztársasági elnök (a monarchia királya) és a miniszterelnök hatásköreinek elosztása között, ami két különböző modellhez vezethet. Ilyen esetekben külön kell beszélnünk 1. a liberális demokráciák paradigmáinak a jogfolytonosságáról és 2. a konkrét modellek megvalósítását kijelölő törvények jogfolytonosságáról. De ez utóbbi is változhat, hiszen például bármelyik politikai rendszer áttérhet például az egykamarás parlamentről a kétkamarás parlamentre, tehát ilyenkor már nincs jogfolytonosság. Ugyanez a helyzet egyéb más törvényre nézve is, beleértve az alkotmányt, és az alkotmányból levezetett alacsonyabb szintű törvényeket.

Tehát a jogfolytonosság a valóságban nem olyan általános és merev elv, mint azt Dicey gondolta, hanem nagyon is konkrét és mozgékony, és egyedül a hatalom politikai céljai szabnak annak határt, hogy az meddig tartson. A jogfolytonosság, vagy más szóval a joguralom az én értelmezésemben azt jelenti, hogy ha egy politikai hatalom törvényt alkot, akkor annak egyetlen más törvénye, és egyéb intézkedése sem mondhat ellent, azaz teljesülnie kell a konzisztencia követelményének. Más szavakkal: ha egy jogalkotó eldönti azt, hogy egy bizonyos politikai célt miként old meg, akkor az arra vonatkozó jogszabály írott betűje és szelleme szerint kell cselekednie. Ugyanez érvényes azokra a törvényekre is, amit egy korábbi hatalom alkotott meg, de az új hatalom azokat önmagára nézve is kötelező érvényűnek tekinti, vagyis létezhetnek kormányokon átívelő törvények és jogrendek is. De a joguralom nem azt jelenti, hogy a jog uralkodik a jogalkotó felett, hiszen egy politikai hatalmat semmi sem korlátozhat a jogalkotásban, beleértve a politikai rendszer főtípus paradigmáit tükröző törvényeket is, legfeljebb annak negligálása egy új politikai rendszer főtípus létrehozását jelenti. Erre a legkitűnőbb példa az 1989-es alkotmány létrehozása, amikor az egypárti diktatúrát leíró alkotmányt felváltotta a liberális demokráciát leíró alkotmány. A hatalom viszonylagos jogalkotási szabadsága különösen érvényes akkor, amikor a hatalom a politikai rendszer főtípuson belül egy új, de a politikai céljait jobban tükröző modellt akar létrehozni. Erre nagyon jó példa lehet a 2012-ben hatályba lépő alaptörvény, amelyik egy keresztény nemzeti kurzust alapozott meg. Ha a jogfolytonosságot nem így értelmeznénk, akkor nem lehetne értelmezni azt a nyilvánvaló tényt sem, hogy a politikai rendszerek fejlődése a kontinuitás mellett és azon túl, diszkontinuitást is mutathat.

Hasonló a helyzet a liberális demokráciák második elvével, azaz a népszuverenitással. Amikor a hűbériségről áttértünk a liberális demokrácia új politikai rendszer főtípusára, akkor a régi patrimoniális hatalomszerzés elvét felcseréltük a választások útján történő hatalomszerzés elvével. Ennek az elvnek, tehát a választások útján történő hatalom átruházás elvének mindaddig jogfolytonosnak kell lenni, amíg liberális demokráciáról beszélünk. De a választás végrehajtásának mikéntje már nem biztos, hogy jogfolytonos kell legyen, hiszen annak konkrét kidolgozása már az aktuális politikai hatalom joga lesz. Így előfordulhat az is, hogy például a kétfordulós választási rendszer helyett az egyfordulós választási rendszert vezetik be. Ebben az esetben pedig egyáltalán nem lehet arról beszélni, hogy megszűnt a jogfolytonosság és vége a liberális demokráciának. Csupán arról van szó, hogy a liberális demokrá-
ciának egyik modelljét módosították, de magát a politikai rendszer főtípust változatlanul hagyták.

A fentiek miatt sem lehet elfogadni Fukuyama definícióját a joguralom, s ennek elméleti következményeként a jogállam fogalmáról. Szerinte: „Joguralomról csak ott beszélhetünk, ahol a fennálló joganyag szuverén a jogalkotással szemben, ami annyit tesz, hogy a politikai hatalom birtokosa aláveti magát a jogszabályoknak”. Ez így szintén túlságosan általános, merev definíció és nem fedi a tényleges valóságot. Olyan látszatot kelthet, hogy az aktuális hatalom kiszolgáltatott a fennálló jogrendnek. A valóság viszont az, hogy 1. minden jogszabályt valamilyen politikai hatalom hozta létre, tehát már ilyen szempontból sincs kiszolgáltatottság a joggal szemben. 2. amint fentebb láttuk, a tárgyi jog tartóssága csak a politikai rendszer főtípusok paradigmáira vonatkozik, de kizárólag addig az időig, amíg ezt a főtípust kívánják működtetni. Bármelyik politikai hatalomnak kellő legitimitás birtokában, de anélkül is, erőszak útján jogában áll egy gyökeresen új politikai rendszer főtípusra áttérni. Ha ez utóbbit tagadnánk, akkor, mint jeleztem, értelmezhetetlenné válna a politikai rendszerek fejlődésének problémája is. S végül 3. a politikai rendszer főtípus konkrét modelljét minden politikai hatalom, hogy úgy mondjam a saját szája íze szerint alakíthat, ami éppen hogy nem a joggal szembeni kiszolgáltatottságot bizonyítja, hanem annak aktív formálását. Ha ezt tagadnánk, akkor, amint szintén jeleztem, értelmezhetetlenné válna a politikai rendszer főtípuson belüli fejlődés lehetősége, az egyéni szabadságjogok bővülése.


S mindezekből az következik, hogy nincs olyan kiváltságos és kívánatos történelmi korszak, aminek eljövetelekor a jogállamról kell/lehet beszélnünk, mert pusztán az aktuális hatalom dönti el azt, hogy a jogfolytonosság mire és meddig terjedjen ki, illetve időben meddig tartson. Ez pedig azt involválja, hogy már az első törvények, tehát a tabuk megalkotásától számítva beszélhetünk jogfolytonosságról, más szóval joguralomról, azaz jogállamról. Ezt az a tény indokolja, hogy mint fentebb kimutattam, csupán az aktuális politikai hatalomtól függ az, hogy mi legyen a tárgyi jog konkrét tartalma, és az ebben megfogalmazott normákat képes-e végigverni a politikai rendszeren.

Dicey második jogállami elve a jog előtti egyenlőség elve. Ezt az elvet is csupán szigorúan történelmi léptékkel mérve lehet helyesen értelmezni. Annyi bizonyos, és ebben igaza lehet Dicey-nek, hogy voltak olyan időszakok, amikor ez az elv nem érvényesült. De ezért nem a jognak, mint a politikai rendszerek működtetésében játszott szerepe a ludas. Itt lép be a demokráciafogalom értelmezésének problémája, ami a demokráciaelméletem szerint az egyéni szabadságjogok fejlődésével hozható összefüggésbe. S amint az egyéni szabadságjogok bővültek, olyan mértékben bővülhetett annak megjelenése a tárgyi jogban. Tehát azt elvárni egy hűbériségen alapuló politikai rendszertől, hogy az több szabadságjogot képes adni, mint az annál fejlettebb liberális demokráciák adtak, értelmetlen dolog lenne. A lényeg itt most az, hogy a demokrácia fejlődésének tényleg volt egy olyan időszaka, amikor már elmondhatjuk azt, hogy a jog előtti egyenlőség megvalósulhatott. Vagyis ha a jogállam fogalmát úgy határoznánk meg, hogy az egyenlő a jog előtti egyenlőséggel, akkor valóban csupán a mai korra, jelesül a modern liberális demokráciákra lehet jellemző a jogállam létrejötte. De, mint fentebb láttuk, Dicey sem kizárólag ezzel a jellemzővel írta le a jogállamot, hanem még további két elv együttes érvényesülését követelte meg. Egy dolgot feltétlenül rögzítenünk kell: Dicey második jogállami követelménye rengeteg szubjektív elemet tartalmazhat, így annak megítélése, miszerint a jog előtti egyenlőség teljesül-e, vagy sem, kizárólag szubjektív lehet. Ezt támaszthatja alá az a még ma is általános jelenség, hogy ugyanazt a tényállást különböző bírák különbözőképpen értékelnek, és hoznak különböző ítéletet, ami egyesek szerint megfelel a jog előtti egyenlőségnek és így a jogállamiságnak, míg mások szerint nem.

Dicey harmadik elve szerint az alkotmány az egyéni szabadságjogokból vezethető le. Ugyanez másképpen: az aktuális egyéni szabadságjogokat tükröznie kell az alkotmánynak és ennek folyományaként az alkotmányból levezetett alacsonyabb szintű törvényeknek is. Ez tényleg fontos követelmény, hiszen az egész politikai rendszert minősítheti az, hogy a jogrendje megfelel-e a kora általánosan elfogadott és követett szabadságjog rendszerének, amit én a normativitás követelményének nevezem. További fontos kérdés az, hogy az alkotmány és az abból eredeztetett törvények között van-e ellentmondás, ami végeredményben a konzisztencia követelményét jelenti. Csakhogy itt is több problémával kell szembenéznünk. A helyzet ugyanis az, hogy az egyéni szabadságjogok bővülése a politikai rendszerek fejlődését éppúgy megalapozták, mint ahogy a politikai rendszerek fejlődése maga után vonta az egyéni szabadságjogok kiteljesedését. Emellett figyelembe kell venni még azt is, hogy míg az egyéni szabadságjogok bővülése egyenesvonalú és növekvő pályán haladt, addig a politikai rendszerek fejlődése szakaszos és ugrásszerű volt. Ez egyebek mellett azt is jelentette, hogy az egyéni szabadságjogok bővülésének a politikai rendszerek főtípusainak létezése alatt is végbe kellett mennie ahhoz, hogy megalapozhassa a politikai rendszerek ugrásszerű változását. Másik oldalról tekintve: a politikai rendszer főtípusok ugrásszerű fejlődése hirtelen megnövelte az egyéni szabadságjogokat.

         

Dicey harmadik jogállami elvére vonatkoztatva mindez pedig azt jelenti, hogy az alkotmánynak is folyamatosan változnia kellett ahhoz, hogy ezt a fejlődést követni tudja. A probléma pedig éppen itt van, hiszen ki mondhatná meg azt, hogy milyen egyéni szabadságjogok megléte és tükröztetése az alkotmányban mutathatja ki azt, hogy egy adott politikai rendszer modell éppen megfelel-e Dicey jogállamiságra vonatkozó elveinek. Magyarán ebben az elvben legalább annyi bizonytalanság mutatható ki, mint az előző kettőben. Az egy mesebeli állapotnak tekinthető, ami ma Magyarországra nézve kötelező jelleggel bír: a Lisszaboni Szerződés határozza meg azt, hogy melyek azok a szabadságjogok, amelyek szerintük megtestesítik a jogállam fogalmát. De ez is csupán a 2009. december 1-jének megfelelő szabadságjogokat tükrözik. A nagy kérdés az, hogy mikor válik szükségszerűvé az, hogy ezen is változtassanak, ha követni akarják a politikai rendszer főtípus és annak konkrét modelljeinek fejlődését.

Senki se gondolja azt, hogy ezzel lezártuk a jogállam fogalmára vonatkozó kétségeink sorát. Az eddig elmondottak során talán még inkább világossá válhatott az, hogy a jog funkciója a politikai rendszerek működtetésében sohasem változott meg, mindig is az volt a feladata, hogy az adott modell működését irányítsa. A jog ezzel a funkciójával valójában egy stabilisan működő politikai rendszer létrehozását kívánta megvalósítani, hiszen ez szolgálhatott alapul a politikai célok hiánytalan és zavartalan megvalósításához. Egyetlen politikai rendszernek, még a legvéresebb diktatúráknak sem lehetett az a célja, hogy ez a stabilitás megrendüljön, netán káoszba forduljon. Minden erőszak itt is azt a célt szolgálta, hogy egy stabilis politikai rendszert hozzon létre annak érdekében, hogy az uralkodó elit politikai céljait meg tudja valósítani. De a jog ennek eléréséhez csupán az egyik eszköze lehetett, hiszen e mellett még a vallási és az erkölcsi normák tiszteletben tartása is a stabilis működtetést szolgálták. A vallás és az erkölcs szerepét akkor érzékelhetjük igazán jól, amikor a politikai rendszer működésében zavar támad, stabilitása meginog, és a hatalom nem tud érvényt szerezni a törvényeinek. A társadalom ekkor sem bomlik alkotóelemeire, nem lesz totális káosz, ami következne a jog szabályozó hatásának megszűnéséből, vagy radikális lecsökkenéséből, mert a vallás és az erkölcs olyan normakövetésre bírhatja az egyéneket, ami elősegítheti a társadalom egyben tartását és egy viszonylag stabilis politikai rendszer működését. Hasonló a helyzet az ún. jog előtti időszakoknál is, amikor a jog nem tudja betölteni a szabályozó hatását. Vagy azért, mert nem létezik, mint az a tabuk megjelenése előtt volt, vagy például a politikai rendszer főtípus váltás esetén, amikor már a régi jogrendet nem akarják alkalmazni, de még az új jogrend nincs kidolgozva és hatályba léptetve. Ez utóbbi esetben az „exlex” állapot lehet hosszú és zűrzavaros, mint például a francia forradalom után, és lehet igen rövid is, amint az 1989-ben történt hazánkban, amikor egyetlen parlamenti szavazással áttértünk az új politikai rendszer főtípusra.

A vallásnak több társadalmi funkciója között az egyik legfontosabb éppen az volt, hogy féken tartsa a tömeget, hogy azok hűségesen kiszolgálják a hatalmat. A politikai rendszert szabályozó hatása azon alapszik, hogy feltételez egy szuperioritást, egy felsőbbrendű lényt, aki képes károsan befolyásolni az emberek életét, ha azok nem az elvárásainak megfelelően cselekednek. A tőle való félelem olyan lelki hatást vált ki, aminek eredményeként az egyének a papok, vagy az egyszemélyi uralkodó elvárásai szerint viselkednek. Már Spinoza egyértelműen bebizonyította azt, hogy Mózes Isten-fogalma arra kellett, hogy a zsidó népet egy szabályozott társadalom, vagyis az állam megalakítása felé vezesse, mert csak ez biztosíthatta a maroknyi zsidó túlélését. A vallás befolyása néhol oly meghatározóvá vált, hogy egyes országokban, mint néhány muszlim politikai rendszerben, a vallásból, pontosabban a Koránból vezették le az aktuális tárgyi jogot. Ilyen esetekben nehéz azt mondani, hogy a Dicey szerinti jogállam alakult itt ki, hiszen az közvetlenül nem függött a politikai hatalomtól. Sőt, mivel azt a megváltoztathatatlan Koránból származtatták, ezért a jogalkotás és jogalkalmazás pusztán a kádik értelmezésétől függött. S mivel a Koránt évszázadokkal korábban írták meg, de időközben az egyéni szabadságjogok ott is jelentősen bővültek, ezért néha a Korán értelmezése és alkalmazása a mai állapotokra meglehetősen nagy szellemi teljesítményt követelt meg a kádiktól. Ezekben az országokban persze léteztek törvények is, de a politikai rendszer irányítása döntően a vallási normákból eredeztethető és ez biztosította a politikai rendszer stabilis működtetését.

Az erkölcs olyan társadalmilag előírt viselkedési normák elfogadását és követését várta el az aktuális politikai rendszerben élőktől, ami szintén a rendszer stabilis működtetését szolgálták. A jog ettől abban különbözött, hogy ezeket a viselkedésformákat kikényszeríthette az egyénekből. Az ókori Kínában Konfucius Kr. e. 500 körül szedte össze és szerkesztette meg a Su-king néven ismertté vált könyvet. Ebben 5 kötelezettséget írt elő az egyének számára, amely rendezte a megváltoztathatatlan alapviszonyt az emberi együttélésben. Hegel ezt az erkölcs által irányított szabályozási rendszert rendezett gondoskodásnak nevezte el. Szerinte: „Egyedül ezen az erkölcsi kapcsolaton nyugszik a kínai állam, s
jellemzője az objektív családi kegyelet.”
S bár voltak törvények, és a császár egyszemélyi uralkodóként igazgatta a birodalmat, mégis az öt kötelezettség volt az a döntő tényező, ami az akkori Kínában a stabilisan működő politikai rendszert biztosította. Ekkor is az a helyzet áll elő, mint fentebb, hogy nehéz Dicey jogállamra vonatkozó tételeit értelmezni az ehhez hasonló politikai rendszerekre.


Tehát úgy néz ki a helyzet, hogy a jog mellett a vallás és az erkölcs is a politikai rendszer működését befolyásoló ágenssé lépett elő. Nincs okunk arra, hogy bármelyik ágens közül kiválasszunk egyet, majd azt favorizáljuk és a másik kettőt háttérbe szorítsuk. A jog szabályozó funkciója a tabuk megjelenésével értelmezhető, de már akkor létezett a vallás és az erkölcs is, igaz meglehetősen primitív formában. Az emberiség története során azonban oly mértékben összeszövődött e három szabályozó ágens hatása, hogy nehéz különválasztani és értelmezni külön egy-egy ágens szerepét a politikai rendszer irányításában. Dicey a jogállam fogalommal éppen arra tett kísérletet, hogy a jog szabályozó hatását kiemelve a másik két szabályozó ágenst szorítsa háttérbe. Ez nyilvánvalóan egyoldalúságnak tekinthető, ami azonban egy jogtudósnak megbocsátható.

De ha a valósághoz akarunk közelíteni, akkor azt sokkal jobban kifejezi egy másik fogalom, mégpedig a szabályozott állam fogalma, amelyben a jog csak az egyik szabályozó ágenst jeleníti meg. Ez az új fogalom egybeesik Hans Kelsen fentebb idézett szavaival, amikor az emberi együttélés szabályozott mivoltára utalt. Tehát ha a politikai rendszerek működésének szabályozását tekintjük, akkor nem egyváltozós, hanem háromváltozós függvénnyel van dolgunk. Ezt pedig egy háromdimenziós koordináta rendszerben ábrázolhatjuk, amelynek minden egyes pontjához egy működő politikai rendszert lehet rendelni. Ebben a konkrét politikai rendszerben lehetséges olyan variáció is, ahol a vallás játssza a fő szabályozó szerepet és mellette az erkölcs és a jog szabályozó hatását tekintve nem számottevő. Van olyan politikai rendszer, amelyben az erkölcs a döntő szabályozó ágens, és mellette a vallás és a jog csak másodlagos szerepet játszik. De nyilván lehetséges olyan variáció is, amelyben a jog az az ágens, amely az adott politikai rendszer működését döntően szabályozza, a vallás és az erkölcs szabályozó hatása pedig tart a nullához. Csupán erre az egy konkrét típusra lehet értelmezni Dicey jogállami elveit és meghatározott feltételek teljesülése esetén azt mondani, hogy jogállam, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a jogállamiság nem lehet a politikai rendszerek minősítésének egyedüli jellemzője.

Végül is az előbbiek alapján milyen következtetésekre juthatunk Dicey jogállamra vonatkozó elméletével kapcsolatban? Az első és legfontosabb az, hogy Dicey „rule of law”-ra vonatkozó elvei csakugyan elvek maradhattak, amit jó, ha betartunk, mert az az általa sajátosan értelmezett jogállamiságot alapozhatja meg. A második következtetés pedig az lehet, hogy az aktuális hatalomnak mindig lehetősége van arra, hogy ezeket az elveket részben, vagy egészben negligálja és az általa elképzelt és követendőnek tartott és jogállamnak tekintett politikai rendszert alakítsa ki. A harmadik következtetés az, hogy végül is semmi sem tekinthető biztosnak abban a kérdésben, hogy mit tekintsünk jogállamnak, hiszen ahány politikus, vagy jogtudós létezik, annyi jogállamra vonatkozó elképzelés lehet a forgalomban. A jogállam fogalma, a jogállamiság problémája továbbra is a politikusok és jogfilozófusok szabad értelmezésének a prédája marad.

2017. 02. 25.