Saria

                                                            1.

A legutóbbi blogbejegyzésemben komoly elméleti problémaként jeleztem azt, hogy a török politikusok miként fogják a keresztény értékrendet és a Korán szokásjogait egyetlen jogrendbe sűríteni, és azt lenyomni a török választók torkán”. Ott azt ígértem, hogy erre a problémára még visszatérek, mert megér egy misét. Időközben azonban rájöttem arra, hogy nem csupán egy misét ér ez meg, hanem sokkal többet, ezért a továbbiakban még több oldalról is érdemes megvilágítani ezt a problémát.

Mi is az alapprobléma? Az, hogy a keresztény világ és a muszlim világ két különböző vallásra támaszkodik, annak értékrendjét veszi át és transzformálja egy-egy politika rendszer értékrendjévé. Ennek megvannak a történelmi okai, amire részleteiben itt most nem lehet kitérni, ezért inkább az Olvasó ismereteire kell hagyatkoznom. A keresztény vallás mintegy kétezer éves, a muszlim viszont 1400 évre tekint vissza. Kialakulásuk körülményei hasonlatosak, sőt, egyes pontokon átfedések is létezhetnek, ami jó közelítéssel annak tudható be, hogy a két vallás keletkezésének társadalmi feltételei hasonlatosak voltak. Ezt a két vallási értékrendet azonban nem szabad összetéveszteni a politikai rendszerek értékrendjével, annak ellenére, hogy minden európai politikai rendszer támaszkodott és mai is támaszkodik a keresztény vallásra. De az európai politikai rendszerek fejlődése a szokványos utat járták be, azaz az őstársadalom után létezett a rabszolgatartáson alapuló politikai rendszer, majd a hűbériség és a francia forradalom után a liberális demokrácia, mint a politikai rendszerek főtípusai. Az amerikai földrészen, ahol szintén a keresztény vallást tekintették hivatalos vallásnak, az angolszász hagyományoknak megfelelően szintén lépést tartottak a politikai rendszerek fejlődésének azzal a tempójával, ami itt Európában létrejött. Fontos hangsúlyozni azt, hogy a politikai rendszerek főtípusainak fejlődése elsősorban a szabadságjogok terén mutatkozott meg, amelyben a jognak, mint a politikai rendszerek irányításának eszköze szinte semmilyen befolyása sem volt. Ezért történhetett meg az, hogy a keresztény vallástól elszakadt a keresztény politikai rendszerek fejlődése. Ez egy nagyon fontos elméleti következtetés, hiszen csak ennek fényében érthető meg az, hogy miért nem lehet a keresztény vallásra épülő liberális demokráciák jogrendjét kompatibilissé tenni a muszlim vallásra épülő liberális demokráciák jogrendjével.


A helyzet ugyanis az, hogy a keresztény vallás alapjául szolgáló Szent Biblia tartalma a dolog természeténél fogva nem változott, csupán annak értelmezése igazodott a politikai rendszerek fejlődéséhez. Ez utóbbi fejlődés valójában a szabadságjogok egyre szélesebb körét biztosította az egyének számára, ami egy idő után nyilvánvalóan el kellett, hogy szakadjon a keresztény vallástól. Mondok erre néhány példát. A férjét megcsaló asszonyt, mint amilyen Mária Magdolna is volt, a zsidók megkövezték és kitagadták a közösségből. A „szemet szemért” bibliai elv azt involválná, hogy a gyilkost a tettéhez hasonlóan meg kell ölni. „Aki nincs velünk, az ellenünk van” bibliai elv következménye pedig az lenne, hogy a világot csupán két pólusra kell osztani a vélemények megoszlása alapján. De további számos problémát lehetne hozni annak illusztrálására, hogy a Bibliában megfogalmazott szabadságjogok rendszerét a politikai rendszerek fejlődése jóval túlhaladta. Ma már tudjuk azt, hogy önhatalmúlag senkit sem lehet megkövezni, de még fizikailag bántalmazni sem. Tudjuk továbbá azt is, hogy ma az Unió alkotmánya szerint minden embernek alanyi joga van az élethez, függetlenül attól, hogy az illető gyilkos-e, vagy sem. S végül látjuk azt, hogy mily sokrétű az emberek véleménye egyes kérdésekről, amit nem lehet beletuszkolni két vélemény zsákba, amint azt korábban a Bibliában leírták. Ezért sem lehet egy kalap alá tuszkolni a keresztény vallást a keresztény vallásra épülő politikai rendszerekkel.

A muszlim vallás és a muszlim politikai rendszerek közötti reláció egészen más képet mutat. A Korán és a szunna, amelyek a muszlim vallás alapját képezik, Mohamed próféta kora óta tartalmilag semmit sem változtak. Ebben hasonlatos a Szent Bibliával. De a politikai rendszerek fejlődésében továbbra is meghatározó szerepet játszott az 1400 éves etikai rendszer és a Korán, illetve a szunna által biztosított szabadságjogok rendszere. Gyakorlatilag arról van szó, hogy bár formálisan fejlődött ugyan a politika rendszer a muszlim országokban, tartalmilag megmaradt a Korán és a szunna szabadságjog rendszere. S ebben különbözik a keresztény politikai rendszerektől! A Korán ugyanis szintén megengedi a csalfa asszonyok megkövezését, sőt halálra kövezését is, amit a muszlim politikai rendszer jogrendje is elismer. Erre jó példa a közelmúlt eseménye, amikor egy férjét megcsaló asszonyt a nyílt utcán fejeztek le; ezt a videót az egész világ láthatta. Másodszor: muszlim országokban megengedett a halálos ítélet kiszabása. S végül: a muszlim jogrendben nincs önálló vélemény nyilvánítási szabadság, csak azt lehet kommunikálni, amit a Koránból a kádik levezetnek és közzé tesznek. Az is a közelmúlt eseménye, hogy egy újságírót ítéltek 20 év szabadságvesztésre, mert bírálta a kormányt.

Ugyanakkor a muszlim politikai rendszer fejlődése hasonlatos volt a keresztény politikai rendszerek fejlődéséhez, hiszen ma már szinte minden muszlim országban liberális demokrácia van. Vagyis léteznek parlamentek, léteznek politikai pártok, amelyek szabad választások útján kerülhetnek hatalomra, stb. stb. Azaz, formálisan tényleg hasonlatosak a keresztény politikai rendszerekhez, de a muszlim vallás tényleges befolyása a liberális demokráciák Európában elismert szabadságjogait háttérbe szorítják. A nagy kérdés immár az, hogy a liberális demokráciák európai változatát elképzelhetjük-e a ma hozzárendelt szabadságjogok nélkül, vagy sem?

                                                                2.

A keresztény és a muszlim vallás kialakulásában sok közös vonás van, függetlenül attól, hogy az utóbbi jó hatszáz évvel később jött létre. Mindkét vallásnál volt/van egy próféta, akinek a tanait a hívők követik, a keresztényeknél Jézus Krisztus, a muszlimoknál pedig Mohamed tekinthető nagy prófétának, akik a vallás alapelveit lerakták.


Mohamednél is találkozunk olyan legendával, amely szerint Gábriel arkangyal közvetítésével találkozott az Istennel, azaz Allah személyével, aki egyedül neki mondta el az igéit, amelyet a muszlim hívőknek követniük kell. Ez a motívum a keresztényeknél szintén megtalálható, egyesek szerint egyedül Jézus volt az, aki találkozott az Istennel és aki neki is elmondta azokat az erkölcsi tanokat, amelyeket a kereszténynek követniük kell. Ennek ellentmond az, miszerint az Ószövetségben maga Mózes is találkozott Istennel, akinek Isten meghatározta azokat a törvényeket, a tízparancsolatot, amelyet a zsidóknak be kell tartaniuk. Itt most azonban az a lényeg, hogy mindkét vallás esetében egy szuperioritást feltételeznek, aki mint egy felsőbbrendű lény, mindent lát, mindent hall, mindent tud, és mindent befolyásolhat, meghatározhat. A két vallásban az is közös, hogy ezt elhitetve, a hívőket engedelmesség-re tudják rávenni, illetve kényszeríteni.

További megegyezés van abban, hogy Isten, vagy Allah szavait könyvbe foglalják, amit a hívők között terjesztenek. A keresztények esetében ez a Szent Biblia, míg a muszlimoknál a Korán. Ez utóbbi mellett még a muszlimoknál létezik a szunna is, amelyik már Mohamed próféta életét és intelmeit tartalmazza. Ez is két részből áll: a Szíra és a Hadísz. Az iszlám vallás tulajdonképpen 14% -ban a Korán és 86%-ban a szunna tanításából áll. A saria végeredményben a kettő, tehát a Korán és a szunna összesűrítése és értelmezése. Ez az értelmezés nyilvánvalóan a történelem során változhatott, de vannak olyanok, amelyek változatlanul élnek tovább ma is.

A két vallás között azonosság még az, hogy mindkettő a kizárólagosságra, vagyis az egyetlen világvallás pozíciójára törekedett. Mára ez úgy módosult, hogy a kereszténység elismeri más vallások létjogosultságát, és az azokkal való együttműködést, míg az iszlám ezt tagadja. Ez utóbbi szerint „az iszlám törvénye tökéletes, egyetemes és örökkévaló. A nyugati országok törvényei átmenetiek, korlátoltak és végül eltűnnek. Minden muszlim kötelessége, hogy engedelmeskedjen Allah törvényének, a saríának. A nyugati országok törvényeit emberek alkották, míg a saría törvény szent és az egyetlen igaz istentől, Allahtól származik”. – állítja Bill Warner.

Warner, összehasonlítva a nyugat-európai jogrenddel, a saria lényegét a következőkben állapítja meg:

nincs vallásszabadság;

nincs szólásszabadság;

nincs szabad véleményalkotás;

nincs művészi szabadság;

nincs sajtószabadság;

nincs egyenlőség – a nem muszlimok, azaz a kafírok, soha nem egyenlők a muzulmánokkal;

a saría törvény szerint a különböző embercsoportokat nem illeti meg egyenlő védelem. Az igazságszolgáltatás kettős, más jog-szabály vonatkozik a muszlim férfiakra és más a nőkre, illetve a nem muszlimokra;

nincs női egyenjogúság;

a nők megverhetők;

csak a muszlimok viselhetnek fegyvert;

nincs demokrácia, mivel a demokrácia azt jelentené, hogy egy nem muszlim egyenlő egy muszlimmal;

az alkotmányunk a tudatlanság korának – dzsáhilijja – ember által teremtett dokumentuma, amelyet alá kell vetni a saríának;

a nem muszlimok dhimmik, harmadosztályú állampolgárok;

minden kormánynak a saría törvények alapján kell működnie;

eltérően a jogrendszerünktől, a saría nem magyarázható és megmásíthatatlan;

nincs aranyszabály.

Látható, hogy a saria olyan alapvető szabadságjogokat negligál, amelyek ma már a nyugat-európai jogrendben egészen természetesen megvannak, és a mindennapi életünk részét képezik. Minden további nélkül állíthatjuk azt, hogy ha csupán ennek egy részét át-vennénk, és beépítenénk mondjuk a Lisszaboni Szerződésbe, akkor gyökeresen megváltozna az életünk. Elég csak arra gondolnunk, hogy ha nincs jogegyenlőség, akkor az egész liberális demokráciánk nem tudna működni, hiszen az éppen ebből az alapvetésből táplálkozik. Végeredményben a saria megmerevítené az egész politikai rendszerünket, amivel a nemzetek közötti versenyben alulmaradhatnánk és arra a szintre süllyedhetnénk, mint némelyik iszlám ország, amelyeket az olaj nem tehetett gazdaggá. Nos, ilyen jövő előtt állnánk akkor, ha feladnánk a mai kereszténységünket és a mai liberális demokráciánkat.

                                                                  3.

Korábban szó volt arról, hogy úgy a Bibliát, mint a Koránt és a szunnát Isten, illetve Allah kinyilatkoztatásának tartották, tartják. Így a benne megfogalmazott társadalmi és jogi normákat is egy szuperioritástól eredeztették. Az alaptételtől való eltávolodást elsőként a kereszténység tette meg.


A római jog, amely még ma is végeredményben az európai jogrendek alapját képviselik, már Justiniánus idejében eltávolodott a jog fogalom alapértelmezésétől. Az Institutiókban ezt írják: „Az igazság állandó és örök igyekezet arra, hogy kinek-kinek megadjuk a maga jogát. A jogtudomány az isteni és emberi dolgok ismerete, tudománya annak, hogy mi a jogos, mi a jogtalan.” Tehát itt már nem arról van szó, hogy kizárólag a Bibliából eredeztették volna a jog fogalmát és a jog tartalmát, hanem e mellett és ezzel párhuzamosan a jogtudomány az „emberi dolgok”-ról is szólt. A többrészes Justinianus törvénykönyvek is a császár, tehát az egyeduralkodó Justinianus törvénykönyvei voltak, amit expressis verbis kinyilatkoztattak. Ez a kettősség még Spinoza elméletében is megmarad, aki emberi és isteni törvényekről beszél. De őt követően már a jog fogalom értelmezése kezdett hasonlítani a mai európai értelmezéséhez. Pikler Gyulánál már ezt olvashatjuk: „…a jog oly szabályok foglalata, a melyek értelmében emberek bizonyos viseletre kényszeríttetnek, vagy (e meghatározást cselekvő módba áttéve) a melyek értelmében emberek embereket bizonyos viseletre kényszerítenek,…” Vagyis itt már szó sincs isteni törvényekről, csupán emberek, pontosabban a hatalom által alkotott szabályokról, amelyeket kényszerként írnak elő a jogalkalmazók felé. Ennek megfelelően a jogalkotást és az ítélkezést is elválasztották az egyháztól és az erre szakosodott világi szervek hatáskörébe tették le.

Az iszlám esetében ez egészen másként alakult. Mohamed próféta által bevezetett Korán és a később íródott szunna jogrendje megmaradt olyan formában, amint azt annak idején lefektették. A vallás befolyása gyakorlatilag Allah kinyilatkoztatása után változatlan erősségű volt, ez alól kivételnek csak néhány ország tekinthető, mint például Törökország. Eszerint egyedül Allah joga törvényt alkotni és törvénykezni, Allah törvényei örök érvényűek és megmásíthatatlanok. A törvénykezést ma a Koránra és a szunnára támaszkodva a kádik végzik. Dobrovits Mihály erről a következőket írja: „….az iszlámban gyökeresen más a törvény és a vallás fogalma, mint Európában. Amíg nálunk e két fogalom szigorúan elválik egymástól, addig az iszlámban – a hozzá sok szempontból a kereszténységnél közelebb álló zsidósághoz hasonlóan – e két fogalom egy és ugyanaz. Ekképpen a saría (a szó eredeti jelentése a mindig vízhiányos Közel-Keletre jellemzően: út a víz felé, s innen: útmutatás, vallási jog) a hívők életének külső viszonyait szabályozó és a devianciákat szankcionáló vallási parancsolatok összessége. Innen érthetjük meg azt is, hogy a tradicionális iszlám képzésben soha nem vált ketté a jog és a teológia, illetve hogy a saría-bíróságokon voltaképpen ma is teológusok ítélkeznek. Ezért eleve reménytelen, ha az európai jogi szemlélet alapján igyekszünk ezt megérteni. Az iszlámból hiányzik az európai értelemben vett jogalkotás (legislatio) teljes folyamata is: az iszlám jog alapja nem a törvényhozás, hanem egy – örök érvényűnek gondolt – jog megismerése (jurisprudentia). Ebből következik, hogy maga a saría nem valamiféle kidolgozott jogrendszer vagy törvénykönyv. Joganyaggá e hatalmas szabályrendszer akkor válik, amikor képzett személyek értelmezni tudják. Ebből lesz a jogtudomány, a fiqh (a szó eredeti jelentése: felfogás, megértés). Erre azért van szükség, mert a Korán, illetve a Próféta és követői úzusának ismerete nem adnak minden helyzetre konkrét útmutatást: ezen a ponton kapcsolódik a folyamatba a rai (véleményalkotás) is; ezért fordulhat elő az, hogy az egyes muszlim régiók joggyakorlata egymásnak homlokegyenest ellentmondó lehet anélkül, hogy ez az egész harmóniáját veszélyeztetné. A valós joggyakorlat pedig az egyes országok hagyományaihoz és politikai viszonyaihoz alkalmazkodik”.

A fentiek alapján már érthetővé válik az, hogy miért van az iszlámban olyan joggyakorlat és szokásjog, amit az európai emberek egyszerűen nem tudnak elfogadni. Az európai jogelmélet és joggyakorlat az emberek jogegyenlőségére és egyéb más, a mai liberális demokráciák alapelveire épül, és ettől teljesen idegen az, ami az iszlámban még ma is létezik. A jogegyenlőség egyébként már Mohamed idejében sem volt teljes. Erre csak egy példát mondok. A muszlim férfiak közismerten négy feleséget tarthatnak, ha annak anyagi alapjai adottak számára. Ez a jog azonban több sebből vérzik. Elsőként a férfiak között sincs jogegyenlőség, hiszen maga Mohamed próféta se tartotta be ezt, hiszen neki 14 felesége volt. De ez ma sem működhet tökéletesen, mert éppen a különösen nagy gazdagságbeli különbségek miatt az emberek döntő többsége nem engedheti meg magának a négy feleség tartását. Az mindenki számára ismert, hogy a szultánok és a hercegeik tarthattak háremeket, ahol négynél több ágyas állt a rendelkezésükre, míg egy mezei muszlim férfinak ez az előjog nem adatott meg.

Más vonatkozásban, tehát a nők oldaláról sem volt jogegyenlőség. Talán furcsának hangzik, amit most írok, de ha a férfiaknak van joguk négy feleség tartására, akkor a jogegyenlőség alapján a nőknek is joguk lehetne négy férj tartására. Csak valami rosszul értelmezett férfi felsőbbrendűség miatt ez utóbbi nem adatik meg a nők számára. A nők másodrendű emberként való kezelésére még sok példát lehetne mondani, a megalázásuk napi szinten intézményesen történik például azzal, hogy burka viselésére kötelezik őket. Gyakorlatilag ott tartunk, hogy egy asszony rabszolgája a férjének, mert az engedélye nélkül még egy pohár vizet sem fogadhat el idegentől. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy a nők többsége ezt elfogadja, szinte természetesnek veszi, hiszen Allah akarja, hogy így legyen, Allah szava pedig szent és sérthetetlen. Kevés muszlim nőben fogalmazódhatott meg az, hogy létezhet más életmód is számukra, amelyben éppolyan jogokkal rendelkeznek, mint a férfiak.

A fenti elemzésből több dolog nyilvánvalóvá válhatott. Az első dolog az, hogy a keresztény országok jogrendjei tartalmilag követték a politikai rendszerek fejlődését, míg a muszlim országoké nem. Ez utóbbi alól is vannak persze kivételek, de ez a tétel általában igaz. A második következtetés pedig az, hogy a keresztény vallás elismerte azt, hogy a jog, a törvénykezés nem isteni eredetű, hanem a hatalomnak egy sajátos szabályrendszere a politikai céljainak a megvalósítására, amelyet kényszernormaként előír. Erre az önvallomásra az iszlám országok döntő többsége nem vállalkozott, ezért maradhatott meg a jog a középkori állapotában, és ezért látszik reménytelennek az, hogy a saria bármikor is összefésülhető lenne az európai jogrenddel. Mindebből pedig csak egyetlen tény következhet: ha a saria továbbra is megmarad az iszlám meghatározó jogrendjének, addig itt Európában a muszlimok sokasodásával csak párhuzamos társadalmak alakulhatnak ki. Kérdés, hogy melyik társadalomnak lesz annyi tűrőképessége, hogy a másikat tudomásul vegye, elfogadja és ne kenyértörésre vigye a dolgot.

2015. 12. 12.