Levegőt!

Orbán Viktor aztán érti a dolgát, ha a cezaromániás személyiségét érvényre akarja juttatni. Sajátos történelmi helyzetben is megtalálja azt a módszert, amivel kimutathatja: itt én vagyok az úr, mindenki más hallgasson. Ma az alapproblémája az, ha a politikai rendszer egészében sem diktatúrát, sem pedig autokráciát nem tud kialakítani, hiszen az ellenkezne az Európai Unió szellemiségével, akkor mit lehetne mégis tennie. A válasz egyszerű: a politikai rendszer alrendszereit teszi olyanná, hogy az hasonlítson egy „light autocracy” képéhez, és bebizonyítsa alkotójának nagyságát, elhívatottságát. S ha elég sok alrendszer esetén sikerülne ezt megvalósítani, akkor az már kissé hasonlítana egy autokráciáéra is, bár ez még ugyan nem az igazi, de hát szegény ember vízzel főz.



Orbán ezt az elvet kívánta megvalósítani a
közoktatás terén is akkor, amikor 2010 után felforgatta annak az egész rendszerét. Arra hivatkozva, hogy az előző rendszer működésképtelen, egy gyökeresen újat hozott létre, amiről aztán mára derült ki az, hogy működésképtelen, ezért inkább érdemesebb visszatérni az előzőhöz, minthogy szembe kerüljön a választóival. Most nézzük meg, hogy milyen technikát alkalmazott az új, de működésképtelen közoktatási rendszer kialakításánál.

Az első feladat a szervezeti forma kialakítása. Míg korábban a legfontosabb döntéseket mindig helyi szinten hozták meg, az új rendszerben ezt egy mamutcég végezte el. Ennek azonban sajátosan hierarchikusnak kell lennie, hiszen csak így lehetett a központi döntéseket átvinni az alacsonyabb döntési szintekre. Tehát a felsőbb szinten hozott döntések kötelező jellegűek voltak az alsóbb döntési szintek számára. Minden diktatúra, illetve autokrácia ezt a szigorúan kiépített hierarchikus rendszert alkalmazza, mert csak így lehet hatékony annak az irányítása. Nos, erre a feladatra hozták létre a Klik nevezetű szervezeti szörnyet, ami mára totálisan csődöt mondott. Míg korábban minden iskolában legalább volt kréta, továbbá egyéb, az oktatáshoz feltétlenül szükséges feltétel biztosítva volt, addig a „vízfejnél” nem tudtak hatékonyan intézkedni ebben a kérdésben egy vidéki kistelepülés iskolája esetén. Nem is tudtak, mert nem vehették figyelembe a helyi kialakult szokásokat és lehetőségeket. Minden ilyen hierarchikus rendszer esetében ez a rendszerhiba előbb-utóbb jelentkezik, s ezt nem is lehet sohasem kiküszöbölni.



A
második feladat az egész rendszer működésének törvényi szabályozása volt. Ennek során végeredményben a hatásköröket kellett úgy meghatározni, hogy a Klik nevű szörnyszülött betölthesse a funkcióját. Ezért például a vezetők kinevezésének jogát elvették a helyi oktatási szervezetektől és átadták azt a Klikhez. Így fordulhatott elő az, hogy bár a helyi közösség az iskola új igazgatójának megválasztása során X. személyre szavazott, ezt a javaslatot a Klik nem vette figyelembe és az általa preferált személyt nevezte ki. De a törvényi szabályozáshoz tartozik az a gyakorlat, hogy a tanárok mozgásterét alaposan beszűkítették különböző intézkedésekkel. Ilyen például maga a kötelező tanterv, a kötelező tankönyv, a heti kötelező testnevelés órák megtartása, a gyerekek iskolában való kötelező benntartása meghatározott ideig, a tanárok kötelező óraszámának eltörlése, és helyette a kimerülésig tartó munka megszabása, és még lehetne sorolni azokat az intézkedéseket, ami részben a gyermekek, részben pedig a tanárok kezét megkötötte. Ezek a törvényi szabályozások végeredményben ismét csak Orbán Viktornak azt a törekvését szolgálták, hogy a keresztény nemzeti nevelés és oktatás általa megálmodott eszméjét a tanárok kötelezően úgy és olyan módon valósítsák meg, ahogyan azt az őrült agyában kigondolta. Minden egyéb tényező abszolút mellékes volt.


A
harmadik feladat a személyi feltételek biztosítása volt. Ez azt jelenti, hogy a közoktatás alrendszerébe olyan párthű katonákat kell beépíteni, akik részben feltétlen kiszolgálói lesznek Orbánnak, részben pedig megfelelő agitációval annak sikerre vitelét elősegítik. Ez nem volt nehéz, hiszen ilyen piszkos munkára mindig kapható volt ember. Az természetes, hogy a legfelsőbb szintű vezetőket Orbán Viktor maga jelölte ki. Problémás volt viszont az ettől alacsonyabb szintű vezetők kinevezése, hiszen már csak a demokratizmus látszata miatt sem lehetett negligálni az adott tanári kar véleményét, ahová az új és a Fideszhez hű vezetőt kellett bedugni. Ehhez segített be a törvényi szabályozás, amint azt az előbb jeleztem is: az alsóbb szintű javaslatokat a felsőbb szintű vezetők felülírhatják. S itt térünk vissza az első feladathoz, vagyis az egész hierarchikus alrendszer működéséhez, hiszen ez a rendszer csak akkor tud jól működni, ha az minden irányítási szintjén jól működik. Tehát létkérdés az, hogy minden szinten legyenek a rendszert kiszolgáló pártkatonák és éppígy létkérdés az, hogy ehhez meglegyenek a törvényi szabályozások. Magyarán: ez a rendszer a maga totalitásában képes csak az elvárható módon működni, bármelyik részének hibás működése esetén borul az egész.


Az elmúlt szombaton világosan láthattuk azt, hogy Orbán Viktornak oly szépen és általa jónak gondolt oktatási rendszere megbukott. A tanárok tüntetése világossá tette azt, hogy nem kívánnak gúzsba kötött kézzel tanítani és a gyerekeket sem engedik Orbán Viktor hatalmi játékának kitenni. Vagy változtatnak a rendszeren, vagy pedig sztrájk következik, aminek pedig súlyos következményei lehetnek. A tanárok mintha azt mondták volna, amit
József Attila írt az egyik híres versében:



„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!”


2016. 02. 17.