Törvényes jogtalanság

Gustav Radbruch jogtudósról már korábban írtam. Róla most azt kell megismételnem, hogy a Weimari Köztársaságban Gustav Stresemann szociáldemokrata kormányában volt igazságügy miniszter, majd a náci hatalomváltás után minden közéleti szerepléstől visszavonult. Radbruch volt az a személy, akit a 20. század négy legnagyobb jogtudósa egyikének tartanak számon. Az egyik leghíresebb tanulmánya 1946-ban íródott, címe ez volt: Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog. Az alábbi fejtegetéseim során két dolgot feltétlenül figyelembe kell venni: 1. Radbruch szociáldemokrata volt, 2. az idézett cikke már a nácik veresége után készült, és így tartalmazhatta azokat a gondolatokat, amelyet korábban a jogtudós nyíltan talán nem mert volna kifejteni.


Maga a cím önmagában egy hatalmas ellentmondást tartalmaz, hiszen ami törvényes, azt gondolnánk, hogy az jogos is. S fordítva: ami jogos, az egyben törvényesnek kell lennie, ha egyéb más feltételek is teljesülhetnek. Radbruch azzal indítja a cikkét, hogy a nácik két alapelve, tehát „A parancs az parancs!” és „A törvény az törvény!” közül csak az utóbbi érvényesülhetett korlátlanul, amelyben azonban a náci igazságszolgáltatás pozitivista felfogása mutatkozott meg. Ennek bizonyítására négy példát hoz fel, amelyek közül most csak egyet ismertetek. A thüringiai Nordhausen esküdtbíróságának egyik tárgyalásán életfogytiglani fegyházra ítélték Puttfarken igazságügyi tisztviselőt, aki korábban egy Göttig nevezetű kereskedőt feljelentett, mert még a nácik rémuralma alatt ezt írta fel egy helyre: „Hitler tömeggyilkos és háborús bűnös.” A kereskedőt a nácik kivégezték, de nem csupán az előbbieket hozták fel bűneként, hanem azt is, hogy külföldi rádióadókat hallgatott. Ezen a tárgyaláson a főállamügyész szerint a hitleri korszakban a törvényesség, az igazságosságra való törekvés és a jogbiztonság hiányzott a politikai büntető jogszolgáltatásban.

Radbruch az esettel kapcsolatban megemlíti, hogy „A törvény az törvény!” pozitivista megközelítése védtelenné tette a német jogászokat az önkénnyel szemben. Szerinte ugyanis a pozitivizmus nincs abban a helyzetben, hogy önerejéből megalapozza a törvények érvényességét. Eszerint a törvény már akkor érvényesnek bizonyul, ha van aki azt végrehajtja. Radbruch szerint azonban a törvény sokkal inkább a törvényben rejlő értéken alapszik. Minden törvény rendelkezik egy értékkel, mert ez alapozhatja meg a jogbiztonságot. De a jogbiztonság mellett létezik még további két érték, a célszerűség és az igazságosság. A jogbiztonság e két érték között foglalhat helyet. Ahol a jogbiztonság és az igazságosság összeütközésbe kerül, ott az igazságosság önmagával lép konfliktusba, a látszat szerinti és a valóságos igazságszolgáltatás közötti ellentét bukkan fel. A jogot nem lehet másként definiálni, mint rendként és szabályként, amely értelmének megfelelően az igazságosság szolgálatára hivatott. E mércén mérve a náci jog sohasem tett szert az érvényes jog méltóságára.


Tehát Radbruch a jog érvényességét az igazságosságra vezeti vissza. Ezzel azonban önkéntelenül egy mocsaras, ingoványos területre tévedt, merthogy az igazságosság már nem kifejezetten jogi kategória, hanem inkább etikai filozófiai kérdés. A jog nem tehet mást, csupán bizonyos etikailag értelmezett igazságosságnak akar megfelelni. Ez következik magának a jognak definíciójából, vagyis abból, hogy a jog mindig a politikai hatalom politikai céljait tükrözi. De most számunkra egy dolog a fontos: minden jogrend mögött egy politikai cél húzódik meg, és minden politikai cél mögött egy politikai filozófia létezik. Tehát ezt visszafelé értelmezve azt kell mondanunk, hogy a legfőbb determináló körülmény maga a politikai filozófiai alapvetés. A nácik abból az elméletileg elfogadhatatlan tételből indultak ki, hogy a germán nép magasabb rendű minden más népnél, ezért csak a német népnek kell megadni azt a lehetőséget, hogy uralja a Földet. Ha ezt a politikai filozófiát tekintjük alapként, akkor többszörös áttételen keresztül logikusan következik az, hogy Hitler a germán nép javát akarja, ezért ő nem lehet tömeggyilkos és nem lehet háborús bűnös sem. A nácik szemében értelemszerűen Göttig egy hazaáruló, akit likvidálni kell. Más szavakkal: a náci jogrend érvényességét maga az alapjául szolgáló náci fajelmélet tette érvényessé a nácik szemében és a náci bírók, akik magukévá tették ezt a fajelméletet, ennek szellemében ítélkeztek. Magyarán: a náci törvényességnek is volt egy belső logikája, ami az egész jogrendjüket az ő szemükben érvé-nyesnek kiáltotta ki.

Radbruch egészen más politikai filozófia talajáról tekintett Göttig ügyére, ezért nyilvánvalóan egészen más következtetésre juthatott. Az ügyet elemezve arra az álláspontra jutott, hogy Göttig csupán meg akarta akadályozni a Német Birodalom teljes pusztulását, ami tökéletesen ellentétes a hazaárulás tényével. „ E világos tényállás bármiféle formális jogi okoskodással történő elhomályosítása elvetendő” – írta Radbruch. Itt persze nem formális jogi okoskodásról lehet szó, hanem politikai filozófiairól, hiszen ez az a döntő momentum, ami miatt Göttiget hazaárulónak tekintették. Itt most számunkra egy dolog a fontos: ugyanazt a cselekményt két különböző politikai filozófia talajáról kiindulva gyökeresen különbözőképpen lehet értékelni. Göttig a nácik szemében hazaáruló volt, a szociáldemokrata Radbruch szemében nemzeti hőssé avanzsált. S ebben a tekintetben abszolút mindegy az, hogy milyen jogeszme alapján, milyen procedúra eredményeként, stb. jött létre egy törvény, azt egyaránt lehet tekinteni törvényes jogtalanságnak, törvény feletti jognak és ezzel gyökeresen ellentétesnek.

A nagy kérdés most az, hogy a nácikat lehet-e közönséges gyil-kosoknak, illetve a náci bírókat lehet-e vérbíróknak tekinteni? Ha most erre a kérdésre bárki nemmel válaszolna, akkor a szociáldemokrata politikai filozófia talaján állók, mint például én is, azonnal nácinak kiáltanák ki az illetőt. Ha viszont valaki azt mondaná, hogy igen, akkor a náci eszmei identitású radikálisok tekintenék az egyént nemzetellenesnek, sőt hazaárulónak. Világosan látnunk kell azt, hogy ez a kettősség mind a mai napig létező jelenség, bár lényegesen moderáltabb formában. A helyzet az, hogy a Fidesz politikai filozófiája és a baloldali és liberális pártok politikai filozófiája, ezáltal a jogeszmék között lényegi különbség van. Ezért nyilvánvaló az, hogy az „igazságosság” kérdését egészen másként ítélik meg. Amíg a baloldal szemében egyes oligarchák feltőkésítése színtiszta korrupció, törvényesített lopás, addig a Fidesz szemében ez a legfőbb politikai célt jelenti. Amíg a baloldal szemében a 2012-es Fideszes alaptörvény alkotmányellenes, addig az 1989-es alkotmány, amelyik valójában alkotmányellenesen jött létre, érvényes és követendő alkotmány. Tehát a politikai filozófiájuknak megfelelő jogrendet mindkét fél érvényesnek, míg az ezzel ellentétes politikai filozófiából levezetett jogrendet érvénytelennek tekintik. Vagyis mindkét oldal esetében az érvényességnek nem jogi, hanem politikai filozófiai előzményei és feltételei vannak.


Azt, hogy egyes egyének a két jogeszme közül melyiket fogadják el, melyikkel azonosulnak, csupán attól függ, hogy melyik szekértábornak hiszik el azt, amit állítanak, vagyis itt már irracionális, főként érzelmi tényezők játszanak döntő szerepet. A jognak ez a fajta megítélése csupán egy dologra jó: a választókat lehet manipulálni. Ezt a lehetőséget persze maximálisan kihasználják a politikusok is, ezért élhetünk úgy egy adott országban, hogy az egyik oldal szerint minden törvényes, míg az ellenérdekelt oldal szerint minden törvénytelen. Úgy tűnhet, hogy ezzel itt most minden bizonytalanná válik, a jog nem tudja betölteni az alapvető funkcióját, tehát a politikai rendszerek működésének a szabályozását, de ez csak a látszat. Egy biztos támpont ugyanis mindig van a rendszerben: a regnáló hatalom hatályos jogszabályainak mindig eleget kell tenni a jogalkalmazóknak, mert ellenkező esetben a hatalom kényszert alkalmazhat. Ez érvényes volt a náci rendszerben is és a mai politikai rendszerben is. Ezért volt működőképes nem csupán a nácik politikai rendszere, hanem a Fidesz mai urambátyámos, harácsoló, politikai maffiaként működő rendszere is.

2017. 02. 11.