Liberális csőd

Még 2010 decemberében írtam egy tanulmányt a Nolblogon, amelynek a címe A kommunizmus tündérmeséje volt. Ebben a művemben Bibó István marxizmus kritikájára támaszkodva elemeztem a kommunista politikai filozófia tarthatatlanságát, és azt, hogy miért nem alkalmazható eredményesen a mai társadalmi mozgások megszervezésére. Amint arra már korábban is számítottam, egyből lerohantak a még meglévő és élő kommunisták, akik azt akarták nekem bebizonyítani, hogy amit eddig gondoltak a kommunizmusról, illetve amit eddig csináltak a kommunizmus címszó alatt, az mind-mind Marx igen nemes eszméinek az eltorzítása volt. Én pedig nem ismerem eléggé, sőt némelyek szerint egyáltalán nem ismerem a marxizmust, mert olyan sok zöldséget hordok itt össze a világ legkitűnőbb elméletéről, hogy már arra kell gondolnunk, hogy szegény Tarski most bedrogozott, és ezért beszél itt oly sok butaságot. S mily kitűnő alkalom ez arra, hogy most ők mondják el azt, hogy miként kell értelmezni a marxizmus egyedül-állóan nemes eszméjét.


Ezzel kapcsolatban már akkor az járt az eszemben, amit Bibó István barátja, Reitzer Béla mondott. Eszerint egy a jövőben létrehozandó politikai rendszer híveivel azért nem lehet eredményesen vitatkozni, mert ha netán megsemmisítő érveket sorakoztatnánk fel az elmélet tarthatatlanságára nézve, akkor a vitapartnere úgy alakíthatja az indokait, ahogy akarja, hogy végül is neki lehessen igaza. Az új elméletet ugyanis még nem próbálták ki, ezért azt tetszés szerint lehet formálni, hogy az végül is elnyerje a másik fél tetszését. Csakhogy esetünkben a kommunizmus egy már kipróbált elmélet volt, ami azonban csúfosan megbukott. Ennek ellenére a ma élő hívei váltig bizonygatják annak létjogosultságát, mert nem tudják elviselni azt, hogy ez a kitűnő elmélet a történelem szemét-dombjára került.

Valami hasonló érzés fogott el a szombati blogbejegyzésem nyomán is, amikor a liberalizmus tarthatatlanságát akartam bebizonyítani. Most megint azt kaptam vissza, amit 2010 decemberében, csak éppen a liberális barátainktól. Valóban, néha azt vettem észre, hogy megint azt gondolják rólam, hogy bedrogoztam, de legalábbis részeg vagyok, hogy ennyi sületlenséget összehordok itt. Pedig sem drogot nem fogyasztok, sem pedig alkoholt nem iszok, hanem azt a meggyőződésemet írtam le, hogy a liberalizmus, mint az egyik modern politikai filozófiai irányzat megbukott, becsődölt, mert nem képes nemzetben gondolkodni. S amikor ezeket leírtam, már akkor tisztában voltam azokkal az érvekkel, amelyek ezt alátámasztják. Az alábbiakban ezt fogom most leírni és remélem, hogy akiket idézek, nem gondolják róluk azt, hogy bedrogoztak, vagy éppen részegek.


Bayer József a liberális elvek elemzése során kiemeli annak atomizmusát. Eszerint az ember elkülönült, önálló egyén. A társa-dalom egésze önálló emberi cselekvések eredője, ahol mindenki a saját feje után megy, de kénytelen ahhoz a társadalmi környezethez alkalmazkodni, ami ebből a kölcsönhatásból létrejön. Bayer József ezt tekinti a liberalizmus uralkodó paradigmájának.

Ezt a tételt támasztja alá Benjamin Constant (1767 – 1830) állásfoglalása, amikor az ókoriak és a francia forradalom emberének szabadságát elemezte. „…mi már nem élvezhetjük az ókoriak szabadságát, melynek lényege a kollektív hatalomban való tevékeny részvétel volt. A mi szabadságunknak a magánfüggetlenség békés élvezetében kell állnia” Majd később ezt állította: „Az ókoriaknak az volt a céljuk, hogy a társadalmi hatalmat felosszák a haza valamennyi polgára között. Ezt nevezték szabadságnak. A modernek célja a magánélvezetek biztonsága, s szabadságnak azon biztosítékok összességét nevezik, amelyeket az intézmények nyújtanak ezekre az élvezetekre.” Constant-ról tudjuk azt, hogy éppen ő volt az egyike azoknak, aki a legvilágosabban kifejtette a liberalizmus lényegét. Ebben a megfogalmazásban lényegében ugyanaz áll, amit fentebb Bayer József kitűnően megfogalmazott és összegzett. Vagyis az ember egy atom a társadalomban és fő célja pedig az egyéni boldogulás lehet. Itt Constant azonban negligálja azt a tényt, hogy a társadalom nem egyszerűen az atomok összessége, hanem egy minőségileg új entitást képvisel, amit nevezhetünk társadalomnak, politikai rendszernek, vagy nemzetnek is. Ez pedig nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy az elsődleges referencia közeg csak és kizárólag a társadalom lehet, más szóval a nemzet, nem pedig az atomként elképzelt egyes egyén, aki csak a saját boldogulásával van elfoglalva. Ebből következik az is, hogy csak a társadalom által történelmileg elért és megvalósított szabadságjog rendszer lehet az, amit az aktuális politikai rendszer úgymond „leoszthat” az egyes embernek. Nincs tehát külön szabadságjog rendszer a mi kiváló liberálisaink számára, hanem csak egyféle lehet, amit az aktuális társadalom, politikai rendszer, vagy nemzet elfogadott és követ.

Fontos itt megjegyezni azt, hogy a nemzet preferálása nem jelenti azt, hogy én, vagy hozzám hasonlóan mások az ún. „nemzeti oldal”-hoz sorolnánk magunkat. A jobboldalnak ez az önmaga megkülönböztetésére szolgáló fogalma éppúgy manipuláció a javából, mint a baloldal által önmagukat másoktól megkülönböztető ún. „demokratikus oldal” fogalma. A helyzet ugyanis az, hogy minden hazánkfia, aki vállalja magyarságát, kivéve nyilván az igazi liberálisokat, beletartozik a nemzet fogalmába, ezért onnan őket nem lehet kirekeszteni sem. Hasonlóan minden parlamenti párt, beleértve a jobboldali pártokat is, demokratikus párt, mert mindnyájan ugyanazon demokratikus választások útján jutottak mandátumhoz, azokat nem lehet önkényuralmi, vagy diktatórikus pártként címkézni.

A liberális eszmeiség továbbá negligálja a társadalmi szolidaritást is (itt majd megint azt gondolják rólam, hogy bedrogoztam!), mert ha a célom az, hogy az egyéni boldogulásomat teljesítsem ki, akkor abszolút mindegy az, hogy a másik él vagy hal. Márpedig ha nem kell szolidárisaknak lennünk a társadalom más tagjai iránt, hogy ne mondjam a nemzet iránt, csak a saját boldogulásunk a fontos, akkor ez utóbbit nyugodt lelkiismerettel más országban is megszerezhetjük magunknak. Tehát magából az alaptételből, a liberálisok uralkodó paradigmájából következik a kozmopolitizmus. A liberálisok gyakorlatilag hazátlanok. Egy igazi liberális számára oly sokat nem jelent a nemzet, hiszen más nemzet tagja-ként elérheti az egyéni boldogulását, és oda megy, ahol ezt a leg-jobban megvalósíthatja. Ha pedig ez éppen Magyarország, akkor itt marad és fennen hangoztathatja azt, hogy én milyen nemzeti vagyok. Ilyen hazánkból elszármazott, hogy ne mondjam, disszidált és a rendszerváltozás után visszatért liberálisok most igencsak jól érzik itthon magukat és a jelek szerint a mai hatalomnak köszönhetően a boldogságukat is megtalálták. De ennek semmi köze sincs a nemzet boldogulásához, és ezek a liberálisok éppen azt bizonyították be, hogy itt kis hazánkban is van jövője a liberálisok ámokfutásának.


A fentiekből azonban világos az, hogy egy szociáldemokrata számára, mint amilyen én is vagyok, ez a liberális eszmeiség nem fogadható el. Maga a szolidaritás az, ami a francia forradalom hármas jelszavából most számunkra a legfontosabb, mert ha nincs nemzeti szolidaritás, akkor széthullik az az elsődleges közeg, amelyen keresztül, amelyben tevékeny résztvevőként élve én mint magyar állampolgár szabadságjogaimat megkaphatom és azokat élvezhetem. Ennek azonban semmi köze sincs ahhoz, hogy mit gondolok az orbáni rendszerről. Itt most a nemzet a fontos, mert a kormányok jönnek, mennek, de a nemzet megmarad. Továbbá: egy nemzet fiaiként, leányaiként kell azon dolgoznunk, hogy a nemzet egésze boldoguljon, ne pedig egyesek aránytalanul meggazdagodjanak, mások meg éhen pusztuljanak. Tehát, ismétlem, a nemzetet, a politikai rendszert, a társadalmat kell olyan állapotba hozni, hogy az egyes egyén megkaphassa azokat a szabadságjogokat, amelyeket felhasználva a boldogságát elérheti. Azok a liberálisok pedig, akik ezt nem látják be, és nem tudnak ezzel azonosulni, nem tudok mást ajánlani nekik, mint hogy keressék meg máshol a boldogságukat. Számukra, velem ellentétben, úgysem jelentene nagyobb érzelmi megrázkódtatást a szülőföld elhagyása.

2016. 06. 22.