Liberalizmus

Az egyik közösségi honlapon olvastam a következőket: „Hogy a világ globális (the globe is global, azaz a földgömb földgömb alakú, l. még Skakespeare-nél, a Globe Theatre címszónál), pár száz éve köztudott fizikai tény. Pár évtizede az is kiderült, hogy az internacionalista kommunizmus erről nem tud (a krími tatárok annál inkább), mert a létezett kommunizmus ugyanolyan etnicista volt, mint nemzetiszocialista ikre. Én a globalizáció és az individuális szabadság pártján állok.” Itt most számunkra csak az utolsó mondat a fontos, hiszen itt fogalmazódik meg tulajdonképpen a liberalizmus lényege. Maga a szerző is közismert liberális személyiség, így nyilvánvalóan a liberális politikai filozófiát preferálja. Nekem, mint szocdemnek azonban éppen e két problémával, neve-zetesen az egyéni szabadságjogok mértéken felüli kihangsúlyozásával és az ebből következő kozmopolitizmussal van a gondom. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne tekinteném ezeket fontos problémáknak, csak éppen azzal van a bajom, hogy itt azért zárójelbe kerül sok egyéb tényező, mint például a nemzet, aminek függvénye lehet maga az egyéni szabadságjogok rendszere is.


Az alapproblémát már John Stuart Mill exponálta. Egyrészt léteznek törvények, másrészt létezik az egyes egyén, akire vonatkozik a törvény. A nagy kérdés az, hogy ezek a törvények meddig hatolhatnak be az egyén szabadságába, hol van az a határt, amikor az egyén függetlensége még összeegyeztethető a társadalmi ellen-őrzéssel. Mill szerint ennek egyetlen alapelve van: „….az egyetlen czél, melynek biztosítására az embereknek akár egyenként, akár öszszetesen törekedniök kell, midőn t. i. egyiknek vagy akárhánynak cselekvési szabadsága a többiekével kölcsönös érintkezésbe jő, az önvédelem. Hogy továbbá csak akkor lehet valamely művelt közönség bármely tagja felett akarata ellenére is jogosan hatalmat gyakorolni, ha ez által mások valami bajtól kiméltetnek meg.” Mill a későbbiek során kifejti, hogy mindenki csak azért a tettéért felelős, ami másokat is érint, továbbá „….a kényszerítés, mint eszköz, a közjó tekintetéből nem alkalmazható sem közvetlenül, sem mint büntetés a nem engedés esetében, s csak akkor igazolt, ha az mások biztonságának fenntartására szolgál.” Majd megjelöli azt az elvet, ami igazolhatja a kényszerítés jogosságát: „A hasznosságot tekintem minden ethikai kérdés megoldásánál fő alapelvül: de az oly legtágabb értelemben vett hasznosságot, mely az embernek, mint haladásra képes lénynek állandó érdekein alapszik. Ezen érdekek nézetem szerint az egyéni, szabad akarat korlátozását külső ellenőrködés által az egyénnek csak azon cselekedeteire nézve engedik meg, melyek mások érdekeire vonatkoznak. Ha valaki oly tettet követ el, mely másokra nézve sérelmes: akkor kétség kívül jogosan büntethető a törvény, vagy a hol nem tanácsos a törvényes büntetést alkalmazni, a közmegrovás által.”


Mill tehát az egyén szabadságának problémáját a hasznosság elvére, a hasznosságot pedig az emberek állandó érdekeire vezeti vissza. Ez tulajdonképpen semmit sem mond, mivel a hasznosság oly tág fogalom, amit nem lehet még egy kisebb létszámú közösségre sem értelmezni. Állandó emberi érdekek pedig nincsenek, mert ahány politikai rendszer létezik, annyi érdek lehetséges, sőt még ezen belül is ahány ember alkotja a társadalmat, annyi speciális érdeke létezhet. Magyarán: Mill adott egy olyan értelmezést, aminek semmi hasznát sem vehetjük, nesze semmi fogd meg jól, értelmezd úgy, ahogy éppen akarod.

De a fenti idézetekben azért világosan látszik az, hogy Mill is elismeri, hogy a társadalomnak van joga meghatározni a törvényeket, amit az egyes egyénnek köteles betartania. Más szóval: mindig a társadalom érdeke a döntő, az elsődleges és ennek függvényében „osztják le” az egyéni szabadságjogokat. Vagyis az egyéni szabadságjogok csak a társadalom szabadságjogain keresztül érvényesülhetnek, a közösség által birtokolt szabadságjogok rendszere határozza meg az egyéni szabadságjogok rendszerét. Tehát első a közösség, és csak utána következhet az egyén. Nos, ezt a relációt a liberalizmus nem volt képes sem korábban, sem ma helyesen értelmezni, ezért nem tekinthetjük elég meggyőzőnek a politikai filozófiáját.

Ez a probléma azonban már átvezet a nemzet fogalmához, amihez elsődlegesen fel kell tételeznünk a szuverén nemzetállami létet. A nemzet ugyanis az az elsődleges közeg, amin keresztül az egyén megszerezheti magának azokat a szabadságjogokat, ami megilletheti őt. Tehát ha a nemzet, mint egységes közösség, a szabadságjogok széles skálájával rendelkezik, akkor az egyes egyén is részesülhet abból. De csak abból, nem többől! Ugyanakkor a politikai hatalmat kisajátító párt(csoport) képes ezt a szabadságjog rendszert megkurtítani annak érdekében, hogy a saját hatalmi céljait kivitelezze. Nos, ez az a pont, amikor az egyes egyén felszólal-hat a szabadságjogainak a védelmezéséért. A liberalizmusnak itt és csakis itt lehet értelme. Ez pedig azt is jelenti, hogy nincs elvont liberalizmus, csak konkrét nemzeti liberalizmus. Más szavakkal: értelmezésem szerint minden liberalizmus csak nemzeti liberalizmus lehet, nem pedig valamilyen nemzetek feletti, tartalmát tekintve nehezen meghatározható entitás.

Ha viszont ilyen elvont módon értelmeznénk a liberalizmus fogalmát, akkor eljuthatunk a kozmopolitizmus fogalmához is. Ez elvileg azt jelentené, hogy a liberálisok minden olyan nemzetállamban jól éreznék magukat, ahol az egyéni szabadságjogok magasabb szintre jutottak el, mint a szülőföldjén. Aki tehát mondjuk X országban született, az minden további nélkül elmegy az Y országba, mert ott a szabadságjogoknak egy szélesebb skáláját kap-hatja meg. Ekkor azonban már nem beszélhetünk sem hazaszeretetről, sem a korábbi közösséghez fűződő elkötelezettségről, stb., mert ekkor a döntő szempont tényleg a nagyobb szabadság elnyerése, nem pedig a korábbi közösséghez való tartozás. De akár-hogyan is nézzük a dolgot, ebben az esetben sem maga az egyén határozza meg a szabadságjogainak kiterjedését, hanem az új hazájának a már meglévő és az adott közösség által jóváhagyott, vagy eltűrt szabadságjog rendszere. Tehát nincs az a liberalizmus által oly nagyon áhított szabad akarat sem, mert azt minden politikai rendszerben korlátozni fogják.


Ez utóbbi tétel azonban felvet egy következő kérdést is. Érde-mes-e feladni egy nemzeti közösséget akkor, amikor egy másik nemzet tagjaként hasonló, vagy közel hasonló szabadságjog rend-szerbe kerül az ember? Érdemes-e feladni a korábbi közösséget egy álomvilág, a szabad akarat ködös képének esetleges megvalósítási lehetőségéért, ha ezt sohasem fogja az egyén megszerezni? A válasz ezekre a kérdésekre nyilván az, hogy nem, kivéve persze azokat a kisebb léptékű okokat, ami miatt az ember önként elhagy-ja a hazáját. De maga a liberalizmus, mint politikai filozófia ezen a ponton nyilvánvalóan megbukott, mert az alaptétele, ti. a korlátlan egyéni szabadság, nem valósítható meg egyetlen politikai rend-szerben sem.

Mindez azonban nem riasztja vissza azokat politikusokat, akik éppen a liberalizmus téves eszmeiségét felhasználva manipulálják a néptömegeket és politikai előnyszerzésre használják fel azt. Még mindig sokan hiszik azt, hogy létezhet korlátok, kényszerek nélkül társadalom, ahol az egyén szabadsága mértéktelenül kivirágozhat. Nem, ilyen társadalom sem korábban nem volt, sem ma nincs és a későbbiek során sem lesz. De a politikusoknak azt elhitetni, hogy ők bizony ezt meg tudják valósítani, igencsak jól hoz majd a konyhára. A liberális pártok, a liberalizmus szószólói még ma is kitűnően érzik magukat és mindig lesz nekik mit aprítani a tejbe.

2016. 06. 18.