A szuverenitás fokozatai

                                                              1.

Az ember szabadnak születik és mégis mindenütt bilincsekben él.” (Rousseau: Társadalmi szerződés.)


A legutóbbi blogbejegyzésemhez (Emlékezések) fűzött egyik hozzászólásban ezt olvashatjuk: „Addig, amíg a posztodban említett felsőbb hatalom ( akihez átvándorolt a szuverenitásunk egy része) ezt a migrációt, illetve annak a ‘megoldását’ – ahogy végtelen cinizmussal, manipulációval próbálja előadni- immár saját kezébe vette, és hatalmi erőszakkal akarja a liberális demokrácia alapvető jogaival élni akaró tagországra kötelezően rákényszeríteni! Magyarországot, Orbánt nem a létező migráció normális kezelése, hanem ez az antidemokratikus, antiliberális, agresszív, kőkemény ‘brüsszeli támadás’ állítja megoldhatatlannak látszó fenyegetés elé. Ahogyan el is mondta sokszor, a LSZ-ben lemondtunk a szuverenitásunk egy részéről ( ugye Te sem gondolod, hogy ab-szolút szuverén ország lenne bárhol), de aminek a kompetenciája nálunk maradt, abból nem engedhetünk.”

Ebből az idézetből számunkra most a szuverenitás problémája az érdekes. Az idézett szövegből ugyanis az derülne ki, hogy a szuverenitásnak vannak fokozatai, hiszen a Lisszaboni Szerződés szerint lehet abból átadni egy bizonyos részt egy felsőbb hatalomnak, mint például az Európai Parlamentnek. Orbán Viktor pedig azért harcol, mert ezt az állítólagos nemzetállami szuverenitást megnyirbálják, hiszen hatásköröket kívánnak elvenni tőle. Elöljáróban rögzítem azt, hogy a „szuverenitás” és a „hatáskör” fogalma két különböző tartalommal rendelkező fogalom, a kettőt összetéveszteni súlyos elméleti tévedés lenne. Az egy külön probléma, és most ez nem tartozik az elemzésünk tárgyába, hogy ezzel a két fogalommal Orbán Viktor olyan jól tud zsonglőrködni, hogy azt még a pallérozottabb elmével rendelkezőket is megtévesztheti.


A szuverenitásról elöljáróban csak annyit, hogy az egy stabilisan működő politikai rendszer egyik jellemzője. A lényege az, hogy e fogalom alatt a legfőbb jogalkotó hatalmat értjük. Vagyis szuverén az, aki a legfőbb jogalkotó hatalmat gyakorolja. Mindegyik szónak döntő jelentősége van a szuverén fogalmának helyes értelmezésében. Ezt a definíciót most minden elméleti megalapozás és indoklás nélkül el kell fogadnunk ahhoz, hogy az alábbiakat megértsük.

Ha a szuverén kialakulását akarjuk vizsgálni, akkor a történeti módszert kell követni. Ez a módszer teszi azt lehetővé, hogy végigkísérjük és megértsük a szuverén kialakulásának folyamatát és annak sajátosságait. Fentebb azt írtam, hogy a szuverenitás a politikai rendszer egyik sajátossága. Ám politikai rendszerről csak akkor beszélhetünk, ha már olyan társadalommal állunk szemben, amelyik immár szabályozott társadalomnak tekinthető. Szabályozott társadalom viszont csak a tabuk megjelenésekor jöhetett létre, így azt mondhatjuk, hogy szuverenitásról is csak ezt követően lehet beszélni. Ez nyilvánvaló, hiszen ha a szuverenitás fogalmát úgy definiáltuk, hogy az a legfőbb jogalkotó hatalom, akkor jogról, pontosabban annak csiráiról is csak a tabuk megjelenése után beszélhetünk. Tehát szuverenitásról az én fogalmaim szerint már az őstársadalomban is beszélhetünk. Az pedig, hogy a szuverén ki volt, vagy kik voltak, arra nem tudunk válaszolni, mert az a történelem homályába vész. De hogy léteztek ilyen emberek, az biztosnak tekinthető, mert tudjuk azt, hogy kezdetben egy, majd később a tabuk egész rendszere jött létre.

Az őstársadalom politikai rendszere azonban csak gyengén szabályozott rendszernek tekinthető, így a hatásfoka is alacsony lehetett. Somló Bódog így jellemezte ezt a politikai rendszert. „….a kezdetleges társadalmak felette aprók s hogy ennélfogva a társadalmi szabályozás csak igen csekély körre terjed bennük. E körökön kívül pedig a teljes őseredeti szabályozatlanság dühöng. Ezek a kicsiny társadalmak távolról sem lévén a kölcsönös megegyezések és korlátozások olyan kötelekével egybefűzve mint a fejlett társadalmak, mindenik ilyen néhány emberből álló és lazán egybe-fűzött embercsoport a többi csoportokat egyszerűen a természetnek a többi környezethez hasonló részeinek tekinti, a melyekkel szemben tetszése szerint védekezik, a melyből szükségleteit kielégíti, akár az által, hogy elrabolja asszonyaikat, leányaikat vagy egyéb csekély, hasznavehető vagyonukat, akár az által, hogy őket magukat megeszi vagy rabszolgaságba hajtja. Ez a szabályozatlanság legnagyobb foka.”

Ezen az állapoton két alapvető folyamat hozott gyökeres változást. Az egyik az emberi species rohamos szaporodása, ami a sikeresség érdekében szükségszerűvé tette a cselekvések koordinálását. A másik pedig a technika és a primitív tudomány fejlődése révén a munkamegosztás felgyorsult differenciálódása, ami szintén meg-követelte az emberek tevékenységének valamilyen szabályozását. E két folyamat pozitív visszacsatolásúvá vált, aminek eredményeként a politikai rendszer működtetése már nem volt megvalósít-ható a régi vadászó, gyűjtögető és rabló gazdálkodással, és szükségszerűvé tette a társadalmi szabályozás fokozását. Ez pedig egy újabb és fejlettebb politikai rendszert hozott létre, aminek nyomán azonban csak tovább fokozódott a politikai rendszer szabályozása iránti szükséglet. Röviden: e két folyamat egymásra hatása nyomán visszafordíthatatlanul beindult a politikai rendszerek fejlődése is. Somló Bódog szerint „a fejlettebb társadalom mindenkor egyszersmind az államilag szabályozottabb is.”

Azt, hogy a mai értelemben vett államról, tehát a politikai rendszer működésének megtervezéséről, megszervezéséről, a végrehajtás ellenőrzéséről és szükség esetén korrigálásáról mikortól beszélhetünk, pontosan nem tudjuk meghatározni, de most ez nem is fontos. A lényeg itt most számunkra csupán az, hogy a politikai rendszer fejlettségének egy bizonyos szintjén már szükség volt arra, hogy egy külön szervezet végezze el a politikai rendszer működésének irányítását. Ezt az irányító funkciót alapvetően három elem együttes alkalmazásával realizálták: a vallás, az erkölcs és a jog segítségével. Az őstársadalomban a vallás és az erkölcs játszotta a döntő szerepet a politikai rendszer irányításában. Meg kell jegyeznünk azt, hogy egyes fundamentalista országokban még mindig e két tényező képezi a politikai rendszer működése irányításának alapját. E két elem továbbá akkor játszik fontos szabályozó szerepet, amikor (pl. forradalmak idején) a társadalom tagjainak többsége nem hajlandó a hatályos jog követésére, ami, ha nem létezne a másik két elem irányító funkciója, akkor nyilvánvalóan az anarchiába sodorná az adott politikai rendszert. Az európai nemzet-államokban azonban a jog képezte és képezi ma is az irányítás alapját, bár a vallásnak és az erkölcsnek szintén jelentős szerepe van abban. S éppen a jog az, ami minket közelebbről érdekel, mert a jogalkotó fogalma is ehhez kapcsolható. Jogalkotó pedig az a személy, vagy testület, amelyik a hatályos jog tartalmát kijelöli és kényszer útján érvényesíti a politikai rendszert alkotó személyeken. Ezt az egy személyt, vagy testületet tekintjük szuverénnek is, mert ez képezi, vagy ezek képezik a legfőbb jogalkotó hatalmat.

Fontos már most leszögeznünk azt, hogy egy társadalmon belül létezhet több jogalkotó hatalom is, de legfőbb jogalkotó hatalom nem. Ha netán létezne, ami elméletileg és gyakorlatilag is tényleg elképzelhető, akkor az a politikai rendszer működésképtelen lenne, hiszen ahány önmagát legfőbb jogalkotó hatalomnak tekintő egyén, vagy testület van, annyiféle irányítás valósulhatna meg. Ez pedig előbb-utóbb működésbeli zavarhoz vezetne. Ilyen állapotok voltak a 19. század második felében a mai Németország területén lévő 55 fejedelemségben, amelyekben az egyszemélyi vezetők a saját tör-vényeiket érvényesítették. Amikor Bismarck egyesítette ezeket a fejedelemségeket, akkor éppen ezeknek a kiskirályoknak a hatalmát törte meg, és így hozhatott létre egy erős nemzetállamot a mai Németország területén. Tehát itt korábban 55 legfőbb jogalkotó hatalom volt, amit felváltott egy legfőbb jogalkotó hatalom, hiszen egy politikai rendszer optimális irányítása nem történhetett volna meg másképpen. Más szavakkal: az 55 szuverén helyett csak egy szuverén létezett, ami biztosíthatta egyúttal a nemzetállam stabilis működését is. Ezért erősödhetett meg annyira Németország, hogy 1914-ben már elég erősnek érezhette magát arra, hogy kirobbantson egy háborút.

Mindebből lényeges tanulság az, hogy a politikai rendszer stabilis működése alapvetően fontos tényezője annak sikerességében, amihez kizárólag egy szuverénre van szükség. Ez magyarázza meg azt is, hogy minden diktatúra azért lehetett sikeres politikai rendszer, mert abban egy jogalkotó hatalom létezett, amelyik vas kényszerrel verte végig a jogrendjét a politikai rendszeren. Ez a tény azonban azt is jelenti, hogy a szuverenitás nem függ attól, hogy egy adott nemzetállamot minek tekintünk, demokráciának, vagy diktatúrának. Erre jó példa lehet a náci Németország, amelyik szintén egy jogalkotó hatalommal rendelkezett, de nyilvánvalóan diktatúrának kell tekintenünk a korabeli európai politikai rendszerekhez viszonyítva. Mindemellett a náci Németország is szuverén nemzet-állam volt, amit természetesnek kell tekintenünk, hiszen a szuverenitást úgy definiáltuk, hogy egy nemzetállamban egy jogalkotó hatalom létezik. De egyúttal nagyon sikeres is volt, hiszen 1939-ben olyan erősnek tekintette magát, hogy elindítson egy újabb háborút.

Elméleti szempontból érdekes probléma az, hogy vajon a Rákosi-féle kemény diktatúra és az azt felváltó kádári puha diktatúra tekinthető-e szuverén politikai rendszernek. Ezek a rendszerek, amint azt tudjuk, a szovjet érdekeltség zónájába tartoztak, és ebből kifolyólag a Szovjetunió kommunista ideológiáját kellett megjeleníteni a jogrendjükben is. Ez azt a látszatot keltheti a szemünkben, hogy az akkori magyar parlament nem tekinthető szuverénnek. Ez azonban nincs így, hiszen a legfőbb jogalkotó hatalom ténylegesen a magyar parlament volt, amelyik bár külső ideológiai befolyás alatt volt, de önként, a saját akaratából hozta meg minden törvényét, beleértve az 1949-es alkotmányt is. Ez az alkotmány maradt meg mind a negyven év alatt, amíg a kommunista diktatúra tombolt. Tehát Magyarország bár szuverén volt, mégsem tekinthető függetlenek, mert hazánk gyakorlatilag orosz megszállás és orosz ideológiai befolyás alatt volt. Ez a tény azonban semmit sem változtat azon, hogy Magyarország szuverén nemzetállam volt, mert az orosz csapatok hazai tartózkodását is a legfőbb jogalkotó hatalom engedélyezte. Az persze igaz, hogy létezhet olyan helyzet is, amikor egy nemzetállam nem csupán a függetlenségét, hanem vele együtt a szuverenitását is elveszti. Ilyen helyzet alakulhatott ki az Osztrák – Magyar Monarchia esetén különösen az 1867-es ki-egyezés előtt, de a kiegyezés után is, mert a legfőbb jogalkotó hatalom végül is nem hazánk parlamentje volt. Mindezzel csupán azt akartam jelezni, hogy a szuverenitás és egy nemzetállam függetlensége nem kapcsolódik össze szükségszerűen. A szuverenitás és a függetlenség két teljesen különböző fogalom, és ezt a kettőt nem lehet sohasem összekeverni.

Magyarország később 1989-ben nyilvánvalóan megtartotta a szuverenitását akkor, amikor egy új politikai rendszer főtípust vezetett be, mégpedig a liberális demokráciát. Ennek elméleti következménye pedig az, hogy a szuverenitás megítélésében az sem jelent semmit sem, hogy időközben egy új politikai rendszer főtípus jött létre, mert csupán az a kérdés, hogy az adott nemzet-állam megtartotta-e a legfőbb jogalkotói minőségét, vagy nem. Ugyanez nyilvánvalóan érvényes a politikai rendszer főtípusok konkrét modelljeire is, hiszen ezeknél, ugye, a politikai rendszer főtípus paradigmái nem változnak, csupán azok konkrét megvalósításának módszerei. Ilyen modellváltás pedig minden kormányváltás esetén létrejöhet, de ez sem jelenti, jelentheti azt, hogy ezzel elveszítettük a szuverenitásunkat.

Az előző fejtegetésekből a következők szűrhetők le. 1. a szuverén a legfőbb jogalkotó hatalmat jelenti. 2. a szuverén, a szuverenitás csak a politikai rendszerek fejlődésének egy meghatározott szakaszában jöhetett létre. 3. a szuverén a politikai rendszer stabilis működését biztosíthatja. 4. a szuverenitás léte, vagy nem léte nem függ a politikai rendszer demokratikus, vagy diktatórikus mivoltától, a nemzetállami függetlenségtől, továbbá a politikai rendszer főtípus, vagy annak modelljének bármilyen megváltozásától.

2017. 10. 28.

                                                               2.

….a mai Európa politikai ereje a keletiekkel szemben nagy-részt az oszthatatlan állam latin eszméjének köszönhető….” (Ferrero: A római világbirodalom.)

Az előző részben általánosan jellemeztem a szuverenitás lényegét, és kapcsolatát más fogalmakkal. Az alábbiakban pedig arról lesz szó, hogy tulajdonképpen mit is értünk magán a „szuverenitás” fogalmán, más szavakkal a fogalom tartalmát és terjedelmét fogom pontosan megjelölni és elemezni.

A „szuverén” szavunk a francia „souverain”, azaz felség szóból származtatható. Angol megfelelője: „sovereign.” A „souveraineté” szó pedig felségjogot jelent. Ez utóbbi angol megfelelője a „sovereignty” szó, amit szintén felségjogként fordítunk.

A felségjog, vagy ahogyan ma használjuk, a szuverenitás első komolynak tekinthető és sajátos belső logikával rendelkező elméletét az ún. társadalmi szerződés elméletek adták. Ezek az elméletek végeredményben az abszolút monarchia létjogosultságát akarták tudományos formába bújtatva igazolni. Az elmélet a természetjog filozófiára épít, ami ab ovo feltételezi azt, hogy az ember szabadon születik és mindenki az egyenlőség állapotában van. Ezt az idillikus állapotot az töri meg, hogy az emberek között viszálykodás jön létre. Thomas Hobbes ennek okát három tényezőben látja: a versengésben, a bizalmatlanságban és a dicsvágyban. A természeti állapotban így háborús állapot jön létre, aminek a jellemzője mindenki harcol mindenki ellen, azaz: bellum omnium contra omnes. Ezt a hadiállapotot csak úgy lehet feloldani, hogy az alatt-valók önként lemondanak a jogaik egy részéről, és azt átszármaztatják az uralkodójának. Más szóvakkal: az alattvalók társadalmi szerződést kötnek az uralkodóval arra nézve, hogy az uralkodó szabadon rendelkezzen az alattvalók jogaival, aminek fejében a szuverén megvédi őket és igazságot szolgáltat. Ez lényegében a társadalmi szerződés elméletének végtelenül leegyszerűsített formulája.

Ennek az elméletnek vannak racionális elemei, hiszen ahhoz, hogy egy politikai rendszert hatékonyan lehessen irányítani, a szuverénnek többlet szabadságjogot kell adni, mivel az egész politikai rendszerre nézve kell rendelkeznie hatáskörrel. A társadalmi szerződés elméletének az a legfőbb hibája, hogy ezt a többlet szabadságjogot primitív módon, a természetben lévő állítólagos egyenlőségből és tökéletes szabadságból vezeti le, a szuverén hatalmát pedig az Isteni felhatalmazással legitimálja. A valóság és a misztikum tragikus összekeverése tehát egy irreális és tény-legesen használhatatlan elmélethez vezet. Érdemes ezt néhány példával alátámasztani.

Thomas Hobbes (1588 – 1679) értelmezése szerint: „….az állam lényege…..egyetlen személy akinek cselekedeteit illetően egy nagy emberi sokaság minden egyes tagja egymással kötött kölcsönös megállapodás alapján megbízónak tekinti magát avégett, hogy e személy mindannyiunk erejét és eszközeit a béke és a közös védelem érdekében úgy használhassa fel, ahogy célszerűnek tartja.” Hobbes ezt követően kinyilvánítja azt, hogy ezt a személyt uralkodónak nevezik, akinek felségjogai vannak és a többiek mind alattvalók. Hobbes nem marad adós a tekintetben, hogy felsorolja az uralkodó felségjogait is. Ezek közé tartozik egyebek mellett az, hogy az alattvalók a király hatalmát engedélye nélkül nem dönthetik meg; a király részéről szerződésszegésről nem beszélhetünk; aki nemmel szavazott, annak is el kell ismernie az uralkodót; az uralkodót senkinek sem szabad igazságtalansággal vádolni; nem végezhetik ki és nem büntethetik; az uralkodó ítélheti meg azt, hogy mi a jó, és mi nem; a tulajdon elosztása az uralkodó felség-joga; ugyanilyen joga van még az igazságszolgáltatás, a békekötés és a hadüzenet terén, a hivatalnokok kiválasztása terén, a jutalmazás és a büntetés terén, és végül a címek adományozása tekintetében. Hobbes később beszél még a törvényekről is, amelynek során megemlíti azt, hogy törvényt csak a szuverén hatalom hozhat, de ezeknek a törvényeknek nincs alávetve. Ha pedig egy korábbi törvényen alapuló törvényt akar elfogadtatni, az csak a szuverén akaratán múlhat, és így tovább. Ha végigtekintünk ezeken a felségjogokon, akkor az uralkodó személyében egy mai értelemben vett diktátor képe rajzolódik fel előttünk.

Hobbes-hoz hasonlóan kortársa John Locke (1632 – 1704) is a természetjog filozófiából indult ki. Definíciója szerint: „E(A)zt a hatalmat, hogy valaki a törvény előírása nélkül, sőt, olykor azzal ellentétesen, a belátása szerint cselekedjék a közjó érdekében, felségjognak nevezzük.” Majd később ezt írja: „….a felségjog nem más, mint hatalom ahhoz, hogy valaki előírt szabály nélkül szolgálja a közjót.” Más szavakkal a szuverén minden törvényen kívüli felsőbbség, aki a definíció szerint maga is a természeti állapotban él, hiszen előírt szabály nélkül él, és aki a nem természeti állapotban élők tevékenységét akarja szabályozni. Ez már önmagában egy teljesen ellentmondó tétel.

Rousseau (1712 – 1778) a társadalmi szerződést így jellemzi: A társadalmi szerződés az egyes szerződő felek helyébe azonnal egy eszmei össz-személyiséget helyez, ennek tagja minden szavazó s ezzel a ténnyel nyeri el egységét, közös személyiségét, életét és akaratát.” Tehát itt már Rousseau feltételez egy közakaratot, amit állítólag a társadalmi szerződés révén hoznak létre. Ilyen nyilván sem akkor, sem korábban, még inkább később sem létezett. S mivel a polgároknak ugyanaz az akarata, érvel tovább Rousseau, ezért a társadalmi szerződés révén „mindenkit, aki megtagadja az engedelmességet a közakarattal szemben, az egész közösség rákényszerítheti erre.” Ezért „csak a közakarat irányíthatja az állam erejét létcéljának megfelelően, ami a közjóban található.” Innen már csak egy logikai lépés annak kimondása, hogy „a főhatalom, amely nem más, mint a közakarat gyakorlása, sohasem idegeníthető el, s hogy a főhatalmat, mint kollektív lényt, csakis önmagában találhatjuk.” Magyarán: a főhatalom, vagyis a szuverén mivel a közakarat megjelenítője, ezért annak hatalmát sem lehet elidegeníteni. Rousseau azonban továbbmegy és azt állítja, hogy a főhatalom, vagyis a szuverenitás oszthatatlan is egyúttal. „….mert vagy közös az akarat vagy nem, és pedig vagy az egész nép, vagy csak a nép egy részének akarata. Az első esetben az akarat kifejezése az állami főhatóság megnyilvánulása és törvényerejű, a második esetben csak magánakarat, vagy hatósági intézkedés s így legfeljebb rendelet lehet.”

A szuverenitás lényegét talán legjobban Jean Bodin (1529 – 1596) fogalmazta meg. Szerinte: „a szuverenitás egy állam állandó és abszolút hatalma….azaz a parancsnoklás legfőbb hatalma”. Majd később ezt írja: „….a szuverenitást semmi sem korlátozza, sem hatalomban, sem időben, sem hatáskörben”. Ezt a szuverenitást azonban Bodin magának a királynak, vagy az uralkodónak tulajdonította. Bodin-nál már világosan megjelenik a szuverénnek, a szuverenitásnak az a tulajdonsága, miszerint az a parancsnoklás legfőbb jogát jelenti. Téves azonban az a nézete, hogy a szuverént semmi sem korlátozhatja sem a hatalomban, sem időben, sem a hatáskörében. A valóság az, hogy a szuverén sem tehet azt, amit akar, mert a tevékenysége szigorú kényszerpályán mozoghat.

Az egyes szuverén, szuverenitás fogalom értelmezéseket lehetne még tovább sorolni, azonban az akkori értelmezések mind-mind egy irányba mutatnak. 1. a szuverén abból a szükségszerűségből jött létre, hogy elkerülje a hadiállapotot; 2. a szuverén a közakaratot képviseli, 3. mindezt Isteni felhatalmazással teszi; 4. az előbbiek miatt a szuverenitását semmi sem korlátozhatja, még az alatt-valók sem. Érdemes ezzel kapcsolatban Moór Gyula kritikáját ide hozni. Szerinte: „A természetjogi iskola hibája, hogy a történeti fejlődéssel szemben vak volt; másrészt sem az emberi természetből, sem az emberi észből, sem a dolgok természetéből jogszabályok nem keletkeznek.”

A felvilágosodás azonban hamar túllépett a természetjogi iskolán, és már maga a francia forradalom felülírta mindazt, amit a szuverénről, a szuverenitásról korábban gondoltak. Az 1791-es alkotmányban már ez áll:

  • ….a Főhatalom a Nemzeté; sem a népnek egyetlen csoportja, sem egyetlen személy nem sajátíthatja ki a maga számára annak gyakorlását.”

  • A Nemzet, akitől egyedül származik minden hatalom, ezt a hatalmat csak megbízás útján gyakorolhatja. A francia Alkotmány népképviseleti alapon áll, a törvényhozó testület tagjai és a Király hajtják végre.”

  • A törvényhozó hatalom a Nemzetgyűlésre van bízva, amely a nép által szabadon, meghatározott időre választott képviselőkből áll…..”.

Vagyis a szuverén ezt követően nem maga a király lehetett, hanem a nemzet által választott képviselők összessége és innentől kezdve a liberális demokráciákban megszokott módon rendelkeztek a legfőbb jogalkotói hatalmukkal. Ezt a gyakorlatot nevezzük népszuverenitásnak. Lényege tehát az, hogy bár a választók jelölik ki az arra érdemes képviselőket, a tényleges legfőbb jogalkotói hatalmat a képviselők összessége, tehát a francia Nemzetgyűlés gyakorolja.

Az ezt követő „szuverén” fogalom meghatározások már sokkal jobban közelítettek azokhoz az értelmezésekhez, amelyeket ma helyesnek tartunk. Ezek közül most Somló Bódog definícióját említem meg: „Azon sajátosságok összességét, amelyek egy hatalmat jogalkotóvá tesznek, gyakran szuverenitásnak nevezik”. Somló szerint a szuverenitás nem az államot illeti meg, hanem a jogalkotó hatalmat. „A jogalkotó hatalom felett ….állhat magasabb hatalom, de nem állhat felette egy másik jogalkotó hatalom”. Ezért nincs értelme arról beszélni sem, hogy egy nemzetállam kifelé rendelkezik „nemzetközi szuverenitás”-sal, ugyanakkor befelé, az alattvalók vonatkozásában „államjogi szuverenitás”-sal. Ez nem két különböző dolog, hanem ugyanannak a dolognak a két oldala. „Nemzetközi szuverenitás ugyanis lehetetlen államjogi nélkül, mint megfordítva”. Majd később ezt írja: „Ha egy jogalkotó hatalom addig megy el egy másik hatalom szabályainak követésében, hogy az utóbbival szemben jogi alárendeltségbe kerül, akkor megszűnik jogalkotó lenni…..Egy kifelé ennyire függő hata-lom befelé sem a legfőbb. Az államjogi szuverenitás…….nem is lehetséges a nemzetközi nélkül, s mindig csak addig terjed, ameddig az utóbbi.”

Hans Kelsen Somlóhoz hasonlóan értelmezi a szuverenitást. Eszerint: „Valamely normatív rend …..akkor a legfőbb, szuverén, ….ha alapnormája nem tartozik semmi más rendhez.” Az egyes nemzetállamokat csak akkor tekinthetjük szuverénnek, ha az alábbi két konzekvenciát levonhatjuk: „1. hogy nem áll felette semmi más jogi rend, így nemzetközi jog sem. 2. hogy mellette sem ismerünk el sem más jogi közösséget, mint neki koordinált ugyan-csak szuverén államot.”

Moór Gyula szerint nem tartható fenn az az elmélet, amelyik az államot nemcsak befelé legfőbb, hanem kifelé is teljesen független hatalomnak tekinti. „Külső szuverenitás nincs. A szuverenitás csupán azt jelenti, hogy az állampolgárok és az államszervek az állam által alkotott jogot elismerni kötelesek anélkül, hogy annak jogi alapját kutatnák. De nem jelentheti azt, hogy ez az állami akarat minden külső befolyástól mentesen jött volna létre.”

Az újabb kori értelmezésekből tehát az szűrhető le, hogy a szuverén akkor szuverén, ha egyúttal a legfőbb jogalkotó hatalom is, azaz nem kerül más szuverénnel szemben jogi alárendeltségbe. Más szavakkal: két szuverén egyszerre nem létezhet úgy, hogy az egyik a másiknak a jogi alárendeltségébe tartozik. Amikor tehát az a szuverén, amelyik jogi alárendeltségbe került a másikkal szemben, azonnal elveszíti a „szuverén” jellegét, hiszen innentől kezdve már nem tekinthető legfőbb jogalkotó hatalomnak. Ha elfogadjuk ezt a logikát, akkor mindenki számára világosnak kell lennie annak, hogy egy nemzetállam alapvetően két státusszal rendelkezhet: vagy szuverén, vagy nem szuverén. Tehát a szuverenitásnak csak szélső értékei vannak, köztes értékei nem lehetnek. Ebből következik az is, hogy nincsenek a szuverenitásnak fokozatai, ezért az ún. hatáskörök fokozatos megnyirbálása sem azt jelenti, hogy a nemzetállam fokozatosan veszíti el a szuverén jellegét. Egy nemzetállam hatásköreinek elvonását egyébként csak olyan esetekben lehet megvalósítani, amikor az azt végrehajtó szuverénnek a jogi alárendeltségébe tartozik az illető nemzetállam. De ebben az esetben, amint azt fentebb állítottam, nem lehet szó két szuverén együttes létezéséről.

Ennek megfelelően a szuverén, a szuverenitás nem hasonlítható mondjuk egy desszertes dobozhoz, amelyben meghatározott számú desszert (hatáskör) van és amiből sorra vesznek el egy-egy darabot, de maga a doboz ( a szuverenitás) megmarad. Akkor, amikor egy nemzetállam elveszíti a szuverenitását, nem csupán a desszertből ad át néhány darabot, hanem elsőként magát a dobozát, tehát a szuverenitását áldozza fel, amelyikhez szükségszerűen hozzátartozik bizonyos számú desszert, vagyis hatáskör átadása is, ugyanakkor néhány desszert előnyeit élvezheti.


Ettől a problémától gyökeresen különbözik az, amikor egy nemzetállam egy létező nemzetközi szerződés alapján veszít a hatásköreiből. Ez azért fordulhat elő, mert mindkét fél vállalta azt, hogy adott feltétel előállásakor az illető hatáskört már nem gyakorolhatja a nemzetállam. Ilyen eset előállhat két szuverén, vagy nem szuverén nemzetállam között is bármikor. De az előbbi példánál nem ez a helyzet, hiszen az illető nemzetállam azért veszített el a hatásköreiből, mert a felette álló szuverén így döntött egy olyan nemzetállammal szemben, amelyik a jogi alárendeltségébe tartozik. Itt tehát egy szuverén állt szemben egy nem szuverén nemzetállammal, amelyik, ismétlem, a jogi alárendeltségébe tartozik.

Egy problémára kell még kitérnem: miért ragaszkodnak a nemzetállamok és benne az egyes pártok ahhoz, hogy megtartsák a nemzetállami szuverenitásukat. A nemzetállamok azért, mert meg akarják őrizmi a nemzeti identitásukat, járhatják a maguk útját, és a saját jogrendjüket tudják érvényesíteni, amelyik a saját politikai céljaikat valósíthatja meg és ebbe külső hatalom nem szólhat bele. Az egyes pártok pedig azért, mert azáltal a minden más párttól függetlenül a saját különös politikai céljaikat tudják megvalósítani. Mindkét esetben tehát az önálló politizálás lehetősége az, ami indokolja a szuverenitáshoz való ragaszkodást. Az ugyanis világos, hogy ha egy nemzetállam nem szuverén, akkor a felsőbb jogalkotó hatalom, vagyis a szuverén beleszólhat az adott nemzetállam éppen hatalmon lévő pártjának intézkedéseibe, aminek nyomán akár annak törvényeit is felfüggesztheti. Ez pedig, valljuk be, egyetlen pártnak sem tetszik.

Végeredményben az Európai Parlament és Magyarország parlamentje a fentebb ismertetett jogi fölé- és alárendeltségi viszonyban van. Az EP tekinthető egyedüli szuverénnek, mert az Unió egészében az egyedüli legfőbb jogalkotó hatalom, így a magyar parlamentnek, mint egy nem szuverén nemzetállam parlamentjének a hatáskörök esetleges további elvonását tudomásul kell vennie. De fontos látnunk azt is, hogy 2004-ben Magyarország kérte azt, hogy az Unió tagja lehessen, ami természetszerűen magában foglalta azt, hogy ezzel egy időben a szuverenitását is elveszíti. Az igazi kérdés számunkra inkább az, hogy megéri-e Magyarországnak az, hogy a szuverenitásának feláldozásának fejében lehessen tagja az Uniónak. Erre nyilván különböző választ lehet adni, az én válaszom az, hogy hazánknak nincs más útja, mint az Unió tagjának lenni és maradni.

2017. 11. 01.

                                                                          3.

Europe needs a new direction. A restructuring of the eurozone, including a transfer of sovereignty, is essential to end the crisis.” (Jürgen Habermas: Only deeper European unification can save the eurozone.)

Az előző részben eljutottunk odáig, hogy a szuverén a legfőbb jogalkotói hatalmat jelenti. A szuverenitás pedig értelemszerűen azt jelentheti, hogy az adott nemzetállam parlamentje szuverénnek tekinthető, vagyis nincs fölötte legfőbb jogalkotó hatalom. Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy az Európai Unióban hogyan alakult ki a szuverén, melyek annak jellemzői, milyen jogi státusszal rendelkeznek a tagállamok és melyek az Unió fejlődésének távlatai.

Az EP szuverén mivoltának kialakulása előtt nézzük meg azt, hogy korábban a nemzetállami szinten hogyan alakulhatott ki a szuverén, a szuverenitás. Ez a folyamat összefüggésben van a hűbéri társadalom kialakulásával, ami Európában a 6 – 7. századtól vette a kezdetét. Ennek során olyan társadalmi közösségek jöttek létre, amelyeknek azonos volt a nyelve, azonos volt a kultúrája, azonos történelmi múlttal rendelkeztek, és azonos politikai célokat követtek. Ezek a közösségek rendelkeztek saját földterülettel és viszonylag változatlan lakossággal, ami lehetővé tette azt, hogy egy társadalmat földrajzilag is határozottan elkülönítsenek más társadalmaktól. A földterületet lehetett például Magyarországnak nevezni, az ott lakókat pedig magyaroknak. Magyarországnak tehát sajátosan egyedi társadalmi jellege volt, ami megkülönböztethette más társadalmaktól. Ezt a társadalmat éppen ezért lehetett, sőt, szükségszerűen kellett annak sajátosan egyedi tulajdonságainak megfelelően vezetni a politikai hatalmat birtoklók által. Az így kialakult szuverén tehát sajátosan a magyar feltételeknek és igényeknek megfelelően irányíthatta a magyar politikai rendszert. Magyarországnak tehát volt szuverénje, és maga a nemzetállam szuverenitást élvezett. Ezen a tényen semmit sem változtatott az, hogy éppen királyságról, vagy liberális demokráciáról beszélünk.

Az Európai Unió esetében azonban egészen más volt a helyzet, hiszen a megalakulásakor szuverén nemzetállamokat kellett egy szupranacionális közös irányítás alá vonni, hiszen csak ekkor beszélhetünk föderációról. Erre jó példaként szolgálhatott az 1. részben is említett német fejedelemségek Bismarck által történt egyesítése, amikor az 55 szuverén fejedelemséget egy közös leg-főbb jogalkotó hatalom irányítása alá vontak. Az EU esetében sem lehetett más választás, csupán az, hogy egy új szuverént hozzanak létre, méghozzá az Európai Parlamentet, amelyiknek a jogi hatás-köre az egész Unióra kiterjedhetett. Fontos látnunk azt, hogy más megoldás nem lehetett, mert a hatékony irányítás eleve megköveteli a hierarchikus rendszert, tehát a jogi alá- és fölérendeltséget. Ha nincs az EP, és nem képes az Uniót hatékonyan irányítani, akkor káosz és anarchia uralkodik el az egész Unióban, amire egyetlen tagállamnak sincs szüksége.

Tehát most már az EP tekinthető az új szuverénnek, szemben a tagállamok parlamentjeinek nem szuverén mivoltával. Ez a szuverén, illetve szuverenitás különbözik a szokványos nemzetállamok szuverenitásától. Míg ugyanis az utóbbiak rendelkeztek saját földterülettel, lakossággal, kultúrával, stb., addig az Unió, mint szuverén föderáció, nem rendelkezik külön földterülettel, lakossággal, kultúrával, stb. Az Uniót a régi nemzetállamok földterületének, lakosságának, kultúrájának, stb. összessége alkotja, amivel nyilván-valóan egy új minőség jött létre. Innentől kezdve azonban nem lehet arról szó sem, hogy például egy földterület védelme kizárólag az illető nemzetállam feladata lenne, mert az az egész Unió feladatává vált. Hasonló a helyzet a többi problémával kapcsolatban is. Tehát az új szerveződés minden politikai cél megoldását egy magasabb szintre emelte, a nemzetállami szintről az Unió szintjére. A nemzetállami politikai célok ezek után az Unió politikai céljaként jelenhetnek meg, amelynek megoldásában az egyes tag-államok részesként működhetnek közre. Politikailag sem nemzetállami szinten kell most már gondolkodni, hanem elsőként az Unió szintjén, az Unió érdekeit kell alapul venni és abból kell levezetni a tagállamokra azt, hogy az adott Uniós politikai cél megvalósulása miként hat az egyes tagállamokra.


Az új szuverén az Európai Unió létrehozásával jön létre, amelyről a Lisszaboni Szerződés, mint az Unió alkotmánya, így rendelkezik.

I. CÍM, 1. cikk: E szerződéssel a MAGAS SZERZŐDŐ FELEK egymás között létrehozzák az EURÓPAI UNIÓT (a továbbiakban: az Unió), amelyre közös célkitűzéseik elérése érdekében a tagállamok hatásköröket ruháznak.”

A 4. cikk pedig így határoz: (1) Az 5. cikkel összhangban minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak az Unióra, a tagállamoknál marad.”

Az 5. cikkben ez áll: „(1) Az Unió hatásköreinek elhatárolására a hatáskör-átruházás elve az irányadó. Az uniós hatáskörök gyakorlására a szubszidiaritás és az arányosság elve az irányadó.”

Az Unió intézményei közül most csupán az Európai Parlament érdekel bennünket. Ennek feladatát így határozzák meg:

14. cikk: (1) Az Európai Parlament, a Tanáccsal közösen, ellátja a jogalkotási és költségvetési feladatokat.” Tehát Uniós szinten az EP jogosult a jogalkotásra.

A 288. cikkben ez áll:Az Unió hatásköreinek gyakorlása érdekében az intézmények rendeleteket, irányelveket, határozatokat, ajánlásokat és véleményeket fogadnak el. A rendelet általános hatállyal bír. Teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban.”

A 291. cikk ezt tartalmazza: „(1) A tagállamok nemzeti jogukban elfogadják a kötelező erejű uniós jogi aktusok végrehajtásához szükséges intézkedéseket.”

Azt gondolom, hogy mindez elég ahhoz, hogy bizonyítva lássuk azt, hogy az Unió értelmezési tartományán belül az Európai Parlament tekinthető a legfőbb jogalkotó hatalomnak, és a tagállamok kénytelenek elfogadni és belefoglalni a kötelező erejű jogi aktusokat a nemzeti jogrendjükbe. A szuverén nem akkor keletkezik, ami-kor a nemzetállamok hatásköröket ruháznak át arra, hanem akkor, amikor ez a testület az egész Unió tekintetében a legfőbb jogalkotó hatalomnak nyilvánítja ki magát és a meghozott törvényeinek és rendeleteinek végrehajtását képes kikényszeríteni a tagállamoktól, tehát képes irányítani ennek az összetett dinamikus rendszernek a működését. Az egyes nemzetállamok pedig akkor veszítik el a szuverenitásukat, amikor önként alávetik magukat az Unió jogszabályainak és rendelkezéseinek, vagyis az Unió legfőbb jogalkotó hatalmának fogadják el az Európai Parlamentet. Más szavakkal: minden tagállam egyedül érvényes jogforrásnak tekinti az Európai Parlamentet, a saját tagállami jogrendjét is annak megfelelően alakítja ki és önként követi annak minden irányítási tevékenységét. Rögzítsük ismételten: a szuverén azért szuverén, mert az értelmezési tartományon belül a legfőbb jogalkotói hatalom. A szuverént éppen a legfőbb jogalkotói hatalom minősége teszi szuverénné. A nem szuverén viszont azért nem szuverén, mert ugyanezen értelmezési tartományon belül csak a szuverén által leosztott hatás-körökkel rendelkezik, amelyet a szuverén a saját mozgásterén belül szabadon megváltoztathat. A nem szuverén éppen a nem legfőbb jogalkotói hatalom minősége miatt válik nem szuverénné, hiszen a saját jogalkotásában (ha erre lehetősége nyílik) a szuverén jogrendjét kell követnie. Ez nyilvánvalóan nem zárja ki az esetleges viták lehetőségét a szuverén jogalkotása során, de a végső döntést a szuverén hozza meg, amit minden tagállamnak tudomásul kell vennie és végre kell hajtania. Ellenkező esetben az Unió akár kötelezettség szegési eljárás útján kényszerítheti ki annak végrehajtását, legvégső esetben pedig a híres 7. cikk előírásait alkalmazza az illető tagállammal szemben.

Természetesen minden nemzetállam képes arra is, hogy meg- vagy visszaszerezze a nemzeti szuverenitását. Ezekre példa lehet Koszovo esete, amelyik korábban Szerbiából vált ki és hozott létre egy független nemzetállamot. Itt, ugye, arról volt szó, hogy Koszovó tartomány része volt Szerbiának, és annak jogrendjét volt köteles követni. Miután kinyilvánította függetlenségét, azt követően nyílott lehetősége arra nézve, hogy önálló jogrendje alapján önálló nemzetpolitikát folytasson. Az Egyesült Királyság az Unió tagja volt és még egy ideig az is marad. Mivel azonban egy népszavazás során a választók többsége az Unióból való kiválásra szavazott, ezért a brit parlamentnek is ezt az utat kellett követnie. Ez év márciusban pedig elindult az Unióból történő kilépés folyamat, ami két évig tarthat. Ezt követően válik az Egyesült Királyság ismét szuverén nemzetközösséggé. Koszovóhoz hasonló helyzetbe kerülhet Skócia is, amelyik már korábban forszírozta az UK-ból való kiválását. Skócia kétszeresen is nem szuverén állam lehetett, mert alapból igazodnia kellett az UK jogrendjéhez, és erre rakódott rá az Unió jogrendjéhez történő igazodás is. Amennyiben az UK már szuverén nemzetközösséggé vált és Skócia kiválik az UK-ból, akkor az utóbbi ismét önmagában szuverén nemzetállammá válhat.

Ami az Unió perspektíváját illeti, ezzel kapcsolatban már korábban kifejezésre juttattam azt, hogy annak nincs más útja, mint a nagyobb integráció. Egy 2012. december 12. bejegyzésemben, tehát a gazdasági világválság közepette ezt írtam: „Az Európai Unió pedig végre belátta azt, hogy nincs más út, csak a nagyobb integráció, aminek első lépése az egyes tagországok fiskális politikájának összehangolása annak érdekében, hogy erős gazdasági ellenfele legyen a világ más gazdasági nagyhatalmainak. Ezzel, és persze további más intézkedésekkel pedig lehetővé válhat az, hogy az Európai Egyesült Államokat létrehozza, amelyik már nem egyszerűen csak nemzetek közössége, hanem egy politikailag, társadalmilag és gazdaságilag egységesebb képet mutató összefüggő rendszerré alakulhat át, amelyiknek a gazdasági hatékonysága is csak jobb lehet. Ez és csakis ez lehet az egyetlen garancia arra nézve, hogy a következő válságokat Európa túlélje.” Ennek az idézetnek ma akkor látjuk világosan a jelentőségét, ha számításba vesszük azt, hogy annak idején az volt az egyik fő kérdés, hogy az Unió euroövezete képes-e talpon maradni, vagy pedig kénytelenek lesznek néhány tagállamát, azaz a P.I.G.S. országokat, tehát Portugáliát, Olaszországot, Görögországot és Spanyolországot ebből kivonni, mert az euró bedőlését, így pedig az Unió gazdaságának összeomlását idézhetik elő. Egy modernebb és jobban szabályozott Unió esetén ilyen helyzet nem jöhetett volna létra. Ma már tudjuk azt, hogy ez a kérdés nincs a terítéken, ami csak azt bizonyította, hogy az Unió gazdaságilag is képes volt helytállni a válság de-pressziós ciklusa alatt. Jelenleg azonban a konjunktúra ciklusát éljük meg, ami csak további reményekre adhat okot.

Ma ismét egy új válsággal kell szembe néznünk, mégpedig a menekült-ügy problémájával. Ezt ugyan az Európai Bizottság, tehát a szuverén végrehajtó hatalma, csak nagy késéssel és felemásan tudta kezelni, de már erre nézve is vannak elképzelései. Bár ezt erősen kritizálják a V4 országok, mégis azt kell mondanunk, hogy a jelek szerint ebben a kérdésben szintén megállapodásra fognak jutni. Mindez azonban ismét csak azt jelzi, hogy az Unióban igenis szükség van a mélyebb integrációra, ami az Unió irányítási rendszerének az optimalizálását jelenti. Korábban az 1. részben idéztem Somló Bódognak azt a tételét, miszerint egy fejlettebb társadalom akkor jöhet létre, ha annak a szabályozottsága is fejlettebbé válik, és fordítva, vagyis a kettő kéz a kézben jár együtt. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ha az Unió politikai rendszerét optimalizálni akarjuk, akkor a szabályozottságát kell feljavítani. S mivel Európában az Uniónak nincs más alternatívája, ezért a további fejlődésnek sem lehet más alternatívája, mint a belső szabályozottság növelése.

Ez a tétel azonban éppen ellentétes azzal az elképzeléssel, ami szerint az Uniónak a nemzetek szövetségének, nem pedig az Európai Egyesült Államoknak kell lennie. Ez nyilvánvalóan azt jelentené, hogy az egyes tagországok a korábbiaknál sokkal több hatás-körökkel rendelkezhetnének, ami a szuverenitás felé történő kacsintgatásként is értékelhető. Azt azonban már leszögeztük, hogy egy értelmezési tartományon belül csak egy szuverén lehet, így a hatáskörök átruházásával, vagy más szóval mértéktelen vissza-adásával csak a központi irányítás lehetőségeit csökkentenénk. Számomra azonban nem kétséges az, hogy a központi irányítás, tehát a nagyobb szabályozottságnál nincs jobb megoldás az Unió fejlesztésére nézve. Tudom azt is, hogy a mai hatalom minden eszközt megragad azért, hogy a hatásköreit megtartsa, sőt, továbbiakkal gyarapítsa, amit emberileg megértek. De ha tényleg az Unióban akarja tartani Magyarországot, akkor előbb-utóbb bele kell törődnie abba, hogy az Európai Egyesült Államok eszméje győzni fog.

A sorozat lezárásaként álljon itt Miszlivetz Ferenc professzor, Orbán Viktor kebelbarátjának 2002. november 22-én elhangzott beszélgetéséből egy részlet: „Tehát létrejött valami, ami addig nem volt, a nemzetállamok elkezdték maguktól föladni a szuverenitásukat. Ennek volt egy társadalmi mozgalmi alapja, ehhez kellett persze a második világháború, és rengeteg szörnyű föltétel. És kellett az USA támogatása, és így tovább. De mégiscsak ez történt. Tehát azt gondolni, hogy az EU valami gonosz, rossz, ahol elidegenedett bürokraták, korrupt és bürokratikus módon bele akarnak szólni az életünkbe, ez ugyanolyan felelőtlenség, mint azt mondani, hogy mindent meg fog oldani, csak már legyünk ott. Már ne beszéljünk, ne lázítsunk az EU ellen, ne keltsünk rossz hangulatot. Lépjünk be, és akkor mindent meg fog oldani.” (kiemelések tőlem – Sz. Sz.)

Vége!

2017. 11. 04.