Demokrácia, diktatúra, nácizmus

….a hatalomnak, ha kellő védelmet tud nyújtani, minden formája azonos” (Thomas Hobbes: Leviatán.)

Az egyik korábbi bejegyzésemhez (Szabadnak lenni) az alábbi komment érkezett: ”Bocs, Tarski, de azzal nem értek egyet – miközben egyébként sok gondolatoddal igen, noha egyáltalán nem vagyok szocdem -, hogy a Fidesz valamilyen (bármilyen) értelemben demokrata párt volna. A Fidesz etnonacionalista, populista, szélsőséges, sőt – szerintem – mediterrán típusú fasiszta, ha akarod falangista párt, hasonló Mussolini, Franco, Salazár pártjaihoz, akkor is, ha a nemzetjobbító fasizmus eszméjében ők maguk sem hisznek, csak uralmuk fenntartására alkalmazzák ezeket a szélsőséges eszméket. (A mai Fidesz szélsőségesebb a mai Jobbiknál.) Erről írtam tavaly októberben a Népszabadságban is: .nol.hu/velemeny/a-gonosz-birodalma-1634745


Ebben a hozzászólásban világos az, hogy a kommentelő a mai orbáni liberális demokrácia modellt szinte azonosnak tekinti a nácizmussal, és a hozzá hasonló fasiszta rendszerekkel. Az is nyilvánvaló, hogy 1. ebben a megközelítésben a történetiségnek még a látszatát sem ismerhetjük fel, és 2. a hozzászólónak kevés elképzelése lehet a demokrácia és a diktatúra fogalmi értelmezéséhez, és megkülönböztetéséhez. Sokat foglalkoztam korábban is ezekkel a problémákkal, azonban ha nem akarok kitérni a válaszadás elől, akkor ismételnem kell önmagamat. De ha már lényegében ugyan-azt kell elmondanom, mint előzőleg több blogbejegyzésemben, akkor egy kicsit más szemszögből kell megvilágítanom a problémát.

Elsőként azt kell rögzítenem, hogy az én demokráciaelméletem a történetiség elvét igyekszik a lehető legkonzekvensebben végig-vinni. A történetiség elve azért fontos követelmény, mert annak nyomán fejlődésében, mozgásában láthatjuk a demokrácia alakulását a kezdetektől fogva, és így jobban lehetővé válik annak törvényszerűségeit meglátni, felfedezni, kibontani és leírni. A történeti módszer egyfajta dialektikát mutathat meg, amit ha kellő felkészültséggel tekintünk és vizsgálunk, akkor megóv bennünket a tények hibás értelmezésétől. A demokrácia is olyan jelensége a tárgyi valóságnak, amelyiket ha a történeti módszer segítségével elemzünk, akkor sok új ismérvét fedezhetünk fel. Magát a „demokrácia” szót a következőkben szinte mindig politikai rendszerként értelmezem, különválasztva ezzel a fogalom egyéb értelmezésétől.

Tehát a demokrácia, mint politikai rendszer szintén azok közé a jelenségek közé tartozik, amit fejlődésében érdemes megragadni. Az én demokráciaelméletem (amit most végtelenül leegyszerűsítve írok le) központi tétele, és az axiomatikus-deduktív elméletem egyik axiómája az, hogy a demokrácia fejlődik. Kezdete Kr. e. 594-ig nyúlik vissza, amikor Szolón törvénybe foglalta azt, hogy a közös ügyek intézésében mindenkinek tevékenyen részt kell vennie. Aki nem így cselekszik, azt szigorúan felelősségre vonják. Tehát a politikai rendszer irányításának a „nép uralmán” kell alapulnia. Ez a gondolat a későbbiek során is megmaradt alapelvként, de ezzel párhuzamosan az emberi szabadságjogok rendszere fejlődött. Ez alapvetően két tényezőre vezethető vissza. 1. a természet egyre jobb megismerése és birtokba vétele, ami az emberiség egésze számára biztosított a korábbiakhoz képest nagyobb mozgásteret. 2. az egyéni szabadságjogok egyre több ember számára váltak elérhetővé, ami az egyes egyénnek jelentett nagyobb mozgásteret. A kettő között olyan a kapcsolat, hogy az általános emberi szabadságjogok idővel az egyéni szabadságjogok részévé válhatnak. Számunkra most ez utóbbi, tehát az egyéni szabadságjogok a fontosak, mert ennek a fejlődése mutatja a demokrácia, mint politikai rendszer fejlődését.

Az egyéni szabadságjogok ténylegesen a görög demokrácia előtt is fejlődtek, de akkor még nem beszélhettünk demokráciáról, hiszen abban nem valósult meg tudatosan a „nép uralma”, mint rendező elv. Ám minden korábbi politikai rendszer, így maga a demokrácia is rendelkezik olyan sajátossággal, hogy az leírható a kényszerek és a szabadságjogok egy meghatározott kombinációjaként. Nyilván egy konkrét politikai rendszert több más ismérvvel lehet jellemezni, de az én demokráciaelméletem éppen ezen a felismerésen alapszik. Ha pedig axiómaként kezeljük a demokrácia fejlődését, akkor nyilvánvalóan kell lennie egy minimális és egy maximális értékének. Így juthatunk el egy olyan egyeneshez, amelyiknek az egyik végén a totális kényszer, a másik végén pedig a totális szabadság van. Ez a két szélsőérték csupán elméleti jelentőségű, mivel sem totális kényszer, sem pedig totális szabadság nem valósulhat meg a gyakorlatban. Számunkra sem ez a két szél-ső érték a fontos, hanem ami e kettő között van: a kényszerek és a szabadságjogok meghatározott kombinációja. Az előző fejtegetések alapján világos, hogy az így felvett egyenes minden egyes pontja egy-egy politikai rendszernek felelhetnek meg.

                                                                    fejlődés iránya →

                                        kényszer →→→→→→→→→→szabadság.

Ezt a sémát kezelhetjük úgy, mint egy valószínűségi mezőt, amelynek minden egyes pontja valószínűségi változót reprezentál. Az egyes politikai rendszerek értelemszerűen a valószínűségi mező egy-egy valószínűségi változójának felelnek meg. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy minél nagyobb értéket vesz fel a valószínűségi változó, annál fejlettebb demokráciával állunk szemben. Ezt így lehet ábrázolni:

                                     I→→→→→→→→→→→I→→→→→→→→I

                                      pt                                             pde                                        pk

ahol pt a totális kényszert, a pk a totális szabadságot, míg a pde a konkrét demokráciát jelöli. A rajzból világossá válhat az is, hogy minden demokráciának voltak korábban fejletlenebb változatai és lesznek fejlettebb variációi is. De ebben a sémában láthatóvá válik az is, hogy a demokráciát, mint politikai rendszert történeti módszerrel vizsgálhatjuk. Ez azt is jelenti, hogy nincs abszolút értelemben vett demokrácia, csak relatív demokrácia: minden egyes konkrét demokrácia egy fejletlenebb demokráciából jön lét-re, ami alapjává válhat egy későbbi fejlettebb demokrácia kialakulásának.

A diktatúra fogalmát szintén ebben a sémában lehet értelmezni. A diktatúra ugyanis éppen azt jelenti, hogy az egyénnek kevesebb szabadságjogot biztosítanak annál, mint amennyit korábban élvezett, vagy amennyit más, ugyanabban a történelmi korban létező országokban az egyének megkapnak. Ez átfordítva a valószínűségi mezőnkre azt jelenti, hogy a diktatúra valószínűségi változójának az értéke kisebb lesz a demokrácia valószínűségi változójának értékénél. Ezt így ábrázoljuk:

                                   I→→→→→→→→I→→→I→→→→→→→→I

                                      pt                              pdi         pde                                    pk

ahol pdi jelöli a diktatúra valószínűségi változójának az értékét. Az ábrából legalább négy dolgot lehet kiolvasni. 1. a diktatúra sem lehet abszolút értelemben diktatúra, csak relatív diktatúra. 2. a diktatúra kizárólag a demokráciához viszonyítva értelmezhető. A diktatúrának csak a demokrácia adhat értelmet, hiszen mindig egy konkrét demokráciához viszonyítva értelmezhető. 3. a demokrácia és a diktatúra nem állítható egymással szemben. Ez utóbbit jobban megérthetjük az alábbi ábra alapján:

                                     I→→→→→→→→→→→→→I→→I→→→→I

                                     pt                                                         pdi      pde               pk

                                    I→→→→→→I→→I→→→→→→→→→→→I

                                 pt                           pdi     pde                                                    pk

Amint azt látjuk, a felső ábrán egy fejlettebb demokrácia és diktatúra kapcsolata van, míg az alsón egy ennél kevésbé fejlett demokrácia és diktatúra viszonyát ábrázoltam. Világos, hogy a felső ábra diktatúrájának valószínűségi változó értéke nagyobb, mint az alsó ábra demokráciájának valószínűségi változó értéke. Ez magyarul azt jelenti, hogy ami régen demokráciának volt tekinthető, azt később már diktatúrának kell néznünk. Kézenfekvő, hogy ez így legyen, mert ha nem így értelmezzük, akkor a történetiség elve sem érvényesülhet.

A demokrácia és a diktatúra szembeállításával Raymond Aron egyik tanulmányában találkozhatunk. A filozófus szerint a demokrácia elvei a következők: 1. a szabályok és a törvények tisztelete, 2. kompromisszumokra való törekvés és a 3. a kompromisszumokkal jól kell élni. Ezzel szemben a diktatúra nem tiszteli a törvényeket és nem képes kompromisszumokra. Aron szerint a diktatúrának két elve van: 1. a hit, mivel a monopolisztikus párt a cselekvés és forradalom pártja, és a harcosát csak a hite éltetheti. 2. a belső ellenség legyűrése érdekében félelemre van szükség. Amint azt jól láthatjuk, a demokrácia első elve végeredményben a jogállamiság követelményét írja le. Aron ott vét a történetiség módszere ellen, hogy nem érzékeli azt, hogy minden diktatúra egyúttal a legszigorúbb jogállamiságot is megtestesíti. Ennek azonban az a jellemzője, hogy az éppen aktuális történelmi kor konszenzusos jogrendje helyébe egy önmaga által konstruált jogrendet állít. A jogállamiság tehát a diktatúrákban is létezik sőt, még csak ott létezik igazán, mert számukra alapvetően fontos az, hogy végigverjék a tömegen a saját jogrendjük végrehajtását. Másrészt, amint azt fentebb láthattuk, minden diktatúra korábban demokrácia volt, és éppen ezért Aron diktatúra fogalmának értelmezésénél is érvényesnek kellene tekinteni az első pontban foglaltakat, tehát a szabályok és a törvények tiszteletét. Vagyis ha a történeti módszert következetesen érvényesítjük, akkor itt logikai hibával állunk szemben.

Aron második pontja szerint a diktatúrákban félelmet kell kelte-ni a hatalom megtartása érdekében. A történeti módszer alapján ezt sem tekinthetjük a diktatúrák általános jellemzőjének. Ennek belátásához elég beletekintenünk az Egyesült Államok alkotmányába, amelyet George Washington elnök 1789. szeptember 17-én írt alá. Ebből a jogrendből szinte kisugárzik a remény, a felszabadultság érzése, a jövőben való hit és sehol sincs a félelemnek a legkisebb jele sem. Ugyanez volt érzékelhető az akkori közhangulatban is. Az Egyesült Államok akkori alkotmánya egy korabeli liberális demokráciát írt le, amit feltétlenül demokráciának kell tekintenünk. Ma ugyanezt az alkotmányt, ha nem lennének azóta kiegészítései, akkor kifejezetten diktatórikus alkotmánynak kellene neveznünk, az ebből folyó gyakorlatot pedig diktatúrának kellene tekintenünk. Azért diktatórikus, illetve diktatúra, mert olyan alapvető szabadságjogok hiányoznak belőle, amit ma természetesnek tekintünk és természetes módon gyakorolunk. Magyarán: nincs sem a demokráciának, sem pedig a diktatúrának olyan általános elve, amit Aron leírt, mert minden politikai rendszert csak az adott történelmi korban kell vizsgálnunk és kell természetesnek tekintenünk azt, hogy később az fejlődni fog.

Az előbbi fejtegetésből következik a demokrácia és a diktatúra viszonyát jellemző 4. dolog: a demokrácia folyamatosan átmegy diktatúrába. Ezt most már érthetőnek és szükségszerűnek is kell tekintenünk, ha a történeti módszert következetesen alkalmazzuk a politikai rendszerek fejlődésének elemzésére. Ami korábban demokrácia volt, az később átmegy diktatúrába, és ez az átmenet nyilvánvalóan jellemzi a politikai rendszerek egész fejlődését. Ezt a tételt tekintem a politikai rendszerek fejlődése általános törvény-szerűségének. Ez nyilván azt is jelenti, hogy a politikai rendszer fejlődése ma sem állt le, hanem úgy a liberális demokrácia főtípuson belül, mint a főtípusok vonatkozásában fejlődés várható. Hogy ez konkréten milyen lesz, azt most még pontosan nem tudjuk.

2017. 09. 09.

                                                           2.

….a propaganda csak ott hat, ahol már létrejött és elterjedt egyfajta naiv fogadókészség: a semmitől sem korlátozott vezérbe vetett hit és bizalom” (Ian Kershaw: A Hitler – mítosz.)

Az előző részben értelmeztük és elemeztük a demokrácia és a diktatúra fogalmát és az egymáshoz való viszonyát. Megállapítottuk azt, hogy a demokrácia fejlődik és a konkrét demokrácia politikai rendszert csak történetiségében lehet szemlélnünk. Ennek a fejlődésnek, ha madártávlatból nézzük, akkor két jellemzője van: a kontinuitás és diszkontinuitás. A kontinuitás azt jelenti, hogy a fejlődés egyenesvonalú, tehát minden későbbi demokrácia az előzőnek szerves folyománya. Azt is láttuk, hogy ebben a fejlődésben az egyéni szabadságjogok egyre nagyobb kiterjesztésének, másként kifejezve az egyének számára mind nagyobb elérésének lehetünk a szemtanúi.

A demokrácia fejlődésének másik jellemzője a diszkontinuitás, vagy más szóval megszakítottság, ami azt jelenti, hogy új és az előző politikai rendszerhez képest fejlettebb demokrácia jön létre. Az, hogy egy demokrácia fejlettebbé válik, annak tudható be, hogy új paradigmákat vezetnek be a politikai rendszer működtetésének irányításában és így egy új minőség jöhet létre. A minőségi ugrások nyomán létrejövő új politikai rendszereket neveztem el politikai rendszer főtípusoknak. Nyilvánvaló, hogy az egyes főtípusokon belül létezhetnek különböző megoldási módszerek is, azaz a poli-tikai rendszer főtípus irányítását különböző elvek és módszerek alapján valósítják meg. Ez utóbbiakat nevezem én a politikai rend-szer főtípusok modelljeinek. Ezeknek a modelleknek az a további jellemzője, hogy a történelem során, bár megtartják a főtípusok alapvető jellemzőit, egy belső fejlődésen mennek keresztül. Tehát ezeket a politikai rendszer modelleket is csupán a történetiségében lehet szemlélni.

Az elméletemben négy főtípust különböztetek meg: az őstársadalmi, a rabszolgaságon alapuló politikai rendszer, a hűbéri és a liberális demokrácia politikai rendszere. Minket most csak a leg-utolsó érdekel, vagyis a liberális demokrácia. Ebben a kifejezésben a „liberális” szó azt jelenti, hogy liberalizálták a politikai rendszer működésének irányítását. A következőkben tehát a „liberális demokrácia” fogalmát mindig politikai rendszer gyanánt értelmezem.

A liberális demokrácia alapvetően két új paradigmát vezetett be: 1. megszüntetve a hűbériség patrimoniális hatalom átszármaztatás rendszerét, helyébe a népszuverenitás elvét helyezte. 2. a korábbi egyszemélyi vezetők totális hatalmával szemben a hatalmak megosztásának elvét állította. Az első elv, tehát a népszuverenitás elve végeredményben azt régi szolóni célt igyekezett következetesen megvalósítani, hogy a politikai rendszer irányítását a választók beleegyezésével és jóváhagyásával végezzék a hatalom birtokosai. Más szóval: a „nép uralma” a korábbiakhoz viszonyítva itt valósulhat meg a leginkább. A hatalmak megosztásának elvét pedig a diktatúrák kialakulásának megelőzése érdekében kell alkalmazni.

Ilyen elméleti alapvetés után most érkeztünk el odáig, hogy érdemben foglalkozhassunk az előző részben idézett kommentelőm bejegyzésével. Ha ugyanis a politikai rendszerek fejlődnek, akkor minden egyes történelmi korban léteznie kell egy olyan politikai rendszer modellnek, amelyik iránymutatást ad arra nézve, hogy milyen szabadságjog rendszer illeti meg az egyént. Ha ezt az értékrendet és jogrendet több más ország is magáévá teszi, akkor konszenzus alakulhat ki ebben a tekintetben. Tehát létrejöhet egy konszenzusos demokrácia, amit normaként lehet felfogni. Ez én „norma” fogalmam azonban nem azonos Hans Kelsen „’norma” fogalmával, mert utóbbin csak magát a törvényeket értette a jog-tudós. Itt viszont egy egészen más dologról van szó: értékrendről és az ahhoz kapcsolódó jogrendről és az ezekből folyó praxisról. Az így értelmezett normához való pozitív viszonyulást nevezem én normativitásnak. Magyarán: a normativitás követelményét az a politikai rendszer modell teljesíti, amelyik ennek a konszenzusos demokráciának a szabadságjog rendszerét elfogadja és a gyakorlatában megvalósítja. Fontos itt határozottan rögzíteni azt, hogy nem csupán arról van szó, hogy a normatív szabadságjog rendszert elfogadja, hanem ehhez kapcsolódni kell annak gyakorlatba való átültetésének is. S mivel ezt a normatív szabadságjog rendszert általában valamilyen alkotmányba foglalják, ami egyfajta jogrendet is képvisel, ezért egy konkrét politikai rendszer modell alkotmányának, jogrendjének és politikai gyakorlatának meg kell felelnie a normativitás követelményének.

A normativitás fogalmát nem szabad összekeverni a legitimitás fogalmával. Bár mindkettő fontos, sőt, alapvető jelentőségű egy politikai rendszer stabilis működtetéséhez, mégis különböző faj-súlyú tényezőkről van szó. A legitimitás ugyanis egyfajta a bizalmat jelent a hatalommal irányába, ami egyúttal belenyugvást is generálhat abban a tekintetben, hogy alárendeli magát a hatalom parancsainak. A normativitás egészen más síkban képzelendő el, mert ez egy külső érték- és jogrendnek való megfelelést jelent. Egy olyan érték- és jogrendnek, amit több ország, vagy nemzetállam konszenzusos úton alakít ki, ezért azt magáénak vallja és követendőnek tekint. Ezt azért volt fontos rögzíteni, mert a náci és a hozzá hasonló fasiszta hatalmak esetén (amelyekről a kommentelőm beszélt) közismerten óriási legitimitással találkozhatunk, ami azt a látszatot kelthette, hogy az ország jó irányba halad. Az alábbiakban csupán a nácizmussal foglalkozom, mert ez testesíti meg legpregnánsabban a fasiszta hatalom lényegét és működését.

A nácizmus esetén a normativitással volt a probléma. Azt tudjuk, hogy az I. világháború után az ún. Weimari Köztársaság jogi alapját az 1919. augusztus 11-én Weimarban elfogadott Német Birodalom Alkotmánya fektette le. Ez korának megfelelő liberális demokrácia modelljét testesítette meg. Érdemes néhány tételét kiragadni ennek bizonyítására!

Az 1. cikk szerint: A Német Birodalom köztársaság. Az állam-hatalom a néptől származik.

A 109. cikk szerint: A törvény előtt minden német egyenlő. A férfiak és a nők állampolgári jogai és kötelességei alapvetően azonosak. A születésből eredő vagy rendi természetű közjogi előnyöket vagy hátrányokat meg kell szüntetni.

A 114. cikk szerint: A személy szabadsága sérthetetlen. A személyes szabadság korlátozása vagy elvonása a közhatalom által csak a törvény alapján lehetséges.

A 124. cikk szerint: Minden németnek joga van arra, hogy a büntetőtörvényekbe nem ütköző célokra egyesületeket és társaságokat hozzon létre.

A 125. cikk szerint: A választás szabadsága és a választás titkossága biztosítva van.

Ha jobban megnézzük a fentieket, akkor nyugodtan állíthatjuk azt, mindezek beleférnének egy mai Európai Uniós alkotmányba is, és az utóbbi miatt hazánk alkotmányába is. Másképpen megfogalmazva: a Weimari Alkotmány normatíve megfelelt korának liberális demokráciája szabadságjog rendszerének. Ezt még az sem árnyalja, hogy bizony az akkori szociáldemokrata kormányoknak nem volt elég merészsége ahhoz, hogy a kibontakozó nácizmust megfékezze, amelyiknek a tettei ezt a jogrendet különböző akciójukkal naponta megsértették, felrúgták, így az a gyakorlatban nem érvényesülhetett igazán.

A náci diktatúra ezt a normativitást borította fel azzal, hogy az 1933. január 30-i hatalomátvétel után megalkotta az ún. Fel-hatalmazási Törvényt, amelyik gyakorlatilag Hitler kezébe adta a törvényhozás jogát. A náci vezér aztán élt is a hatalmával és sorra likvidáltatta a rezsim ellenségeinek tekintett pártokat, civil szervezeteket, és sok személyt már akkor a dachaui koncentrációs táborba küldött. Hindenburg köztársaság elnök halála után pedig megszüntették az elnöki hivatalt is. Fontos tény még az, hogy a Weimari Alkotmány az egész náci diktatúra alatt elvileg érvényben volt, és csak 1949. május 23-án lépett hatályba a Német Szövetségi Köztár-saság Alaptörvénye, amelyik visszaállította és továbbfejlesztette a Weimari Alkotmány liberális demokráciáját. Bár formálisan működött a parlament, ahol csak a nácik törvénykeztek, mégis, a Weimari Alkotmány egyetlen cikkelyét sem tartották be a gyakorlatban. A korábbi liberális demokrácia tehát megszűnt és helyébe a náci diktatúra lépett. Nem volt hatalommegosztás, mert lényegében Hitler teljhatalommal rendelkezett. Nem működött a népszuverenitás sem, mert nem lehetett belső ellenzék és gyökeresen kiirtották a fékek és ellensúlyok meglévő rendszerét is.


Erre a politikai rendszerre még Fareed Zakaria „illiberális demokrácia” fogalmát sem lehet értelmezni. A politológus szerint az illiberális demokrácia külsőleg ugyan megtartja a liberális demokráciákra jellemző jegyeket, de tartalmában vagy autokráciának (önkénynek), vagy puha diktatúrának, esetleg nyílt diktatúrának tekinthető. A nácik politikai rendszere nem ilyen volt, hanem kegyetlen és véres diktatúra, ami egy tudománytalan „fajel-mélet”-re épült. A nácik diktatúrája oda vezetett, hogy lángba borította egész Európát, sőt ennek nyomán világháborút generált. A nácik diktatúrája következtében egyesek szerint 50, mások szerint 60 millió ember, közöttük 6 millió zsidó vesztette az életét.

Ehhez a véres és kegyetlen diktatúrához, vagy bármilyen más fasizmushoz hasonlítani a mai orbáni rendszert, ahogyan a kommentelőm tette, finoman szólva is nagy merészségnek tekinthető. Azonnal megkérdezhetjük tőle, hogy hol ma az ellenérdekelt politikai pártok megszüntetése, hol van ma a párttagok likvidálása, vagy koncentrációs táborba küldése. Hol van ma a civil szervezetek kiiktatása, és azok véleményének semmibe vétele. Hol van ma a zsidók, vagy más nemzetiségek, mint például a menekültek üldözése, kiirtása; hol van ma hazánkban, ebben a csöppnyi országban a fajelméleten alapuló olyan törekvés, ami a mai hatalmat akarná a világ urává tenni. A kérdéseket lehetne tovább sorol-ni, hiszen az itt felsoroltak mind-mind hozzátartoztak a náci (fasiszta) mentalitáshoz és politikai gyakorlathoz. Itt most a külsődleges és felületes hasonlóságokat alapul véve sem lehet azt mondani, hogy a liberális demokrácia orbáni modellje azonos lenne a náci, vagy bármilyen fasiszta hatalomgyakorlással. Ha ezt a kommentelőm mégis komolyan gondolja, akkor súlyos fogalom-zavara és aránytévesztése van.

2017. 09. 13.

                                                                           3.


„A tekintélyelvűség nem totalitarizmus. A totalitárius rendszerek azon alapulnak, hogy az erőszakszervezet erősítése céljából mindenki állandóan mozgósítható. A tekintélyelvű kormányt ezzel szemben a polgárok apátiája élteti, akik saját ‘privát’ érdekeiket hajszolják, míg egy nomenklatúra saját hatalma fenntartása céljára igazítja a közérdeket” (Ralf Dahrendorf: Egy új rend nyomában.)

Az előző részben igyekeztem bebizonyítani azt, hogy az orbáni modellt nem lehet összehasonlítani a nácik (fasiszták) politikai rendszerének. Most azonban érdemes megjelölni azokat az igen fontos különbségeket, ami az orbáni és a náci (fasiszta) rendszer között ténylegesen megvannak. A legjelentősebb az, hogy a mai jogrendünk normatíve is megfelel az európai liberális demokráciák jogrendjével. Ez nem is lehet másképpen, hiszen az Európai Unió tagjai vagyunk, ezért a Lisszaboni Szerződés ránk nézve kötelező érvényességgel bír. Ezt minden mértékadó Fideszes politikus elis-meri, és annak megfelelően politizál. Hazánknak is van alap-törvénye, de a két jogrend között alá-és fölérendeltségi viszony van. A Lisszaboni Szerződést kell primernek és a hazánk alaptörvényét ebből származtatottnak, tehát szekunder jogrendnek. A mai alaptörvényünk eszerint rekurzív, vagyis a Lisszaboni Szerződést ismétlő, és egyúttal adaptív, tehát a nemzetállami sajátosságokat és igényeket megjelenítő alkotmány. Az igaz, hogy ezt a két jellemzőt csak az Unió és hazánk közötti alkotmányjogi vita végén nyerte el, amely vita során az eredeti alaptörvényt ötször kellett módosítani, de ma mindenképpen a normatívitás követelményének eleget tesz.

A Lisszaboni Szerződéstől való függésünket mutatja az is, hogy az egyes, a nemzetállami hatáskörünkből folyó törvényalkotási folyamat is állandó Uniós felügyelet alatt áll. Azt a parlament által megalkotott törvényt az Unió felfüggesztheti, amelyik tartalmi szempontból ellentétes a Szerződésben foglaltakkal. Magyarán: hazánk egyetlen törvénye sem működhet az Unió beleegyezése nélkül, ami azért egy nagyfokú függőséget jelent jogi szempontból. Ezért állíthatjuk azt, hogy egyetlen tagország sem rendelkezik szuverenitással, csak átengedett hatáskörökkel, amelynek gyakorlását is naponta ellenőrzik. Ilyen kényszerpályán egyetlen fasiszta nemzetállam sem volt, és egyebek mellett ezért lehetett ott nyílt diktatúrát megvalósítani.

Az előbbiekből következik az a tény is, hogy Orbán, de egyet-len más tagország első számú vezetője sem válhat diktátorrá, mert nincs teljhatalma. A hatalommegosztás az Unióban többszintű. Az első szint az Unió és a nemzetállamok közötti hatalommegosztás, amit a Szerződés tartalmaz és minden tagországra nézve azonos. A második szint tagországokon belül létezik, amelynek mikéntje nemzetállamonként változó lehet, ezt az illető tagország alkotmánya rögzíti. De minden tagországban a törvényhozó, a végre-hajtó és a bírói hatalom külön van választva, amit egyetlen fasiszta országban sem találhattunk meg. Ezen túlmenően, és ez a harmadik szint, a végrehajtó hatalmon belül a kormány és az önkormányzatok hatáskörét is világosan megszabják, abba törvénysértés nélkül nem lehet beleavatkozni. S végül a negyedik szint az egyes települések önkormányzatainak hatásköre minden előzőleg felsorolt szervezetektől különválasztott, azokat csak jogsértés útján lehet csorbítani.

De nézzük meg a népszuverenitás problémáját. Erről egyrészt a Szerződés rendelkezik, másrészt hazánk alaptörvénye, tehát kettős megfelelési kötelezettség hárul a mindenkori hatalomra, így Orbán Viktorra is. A népszuverenitás elve akkor kezd el működni, amikor minden magyar állampolgár, ha törvény másként nem rendelkezik, képviselővé jelöltetheti magát. Már a 2014-es választás során is azt tapasztaltuk, hogy oly sokan jelentkeztek képviselő-jelöltnek, mint korábban sohasem. Ezzel párhuzamosan az ún. kamupártok száma növekedett, amelyeket végül is inkább bizniszpártoknak lehetett tekinteni. A népszuverenitás akkor működik tovább, ha ezekből a jelöltekből a választók szabadon választhatnak. Ez szintén meg-történt, amit mutat az, hogy úgy a szokásos képviselő választáson, mint az időközi választásokon akár a hatalom jelöltje ellenében is, a választók akarata győzött. Fontos tény az, hogy minden választáson jelen voltak a külföldi megfigyelők, akik egyetlen voksoláson sem találtak kirívó hibákat. Gondolom, mondanom se kell azt, hogy ilyen választás, illetve választási ellenőrzés egyetlen fasiszta nemzetállamban sem volt.

Végeredményben akárhogyan csűrjük-csavarjuk a dolgot, azt kell megállapítanunk, hogy a mai orbáni modellt nem lehet sem diktatúrának, sem pedig autokráciának nevezni és legkevésbé lehet akármelyik fasiszta nemzetállam hatalomgyakorlásához hasonlítani. Orbánt sok jelzővel lehet illetni, de azzal semmiképpen sem, hogy diktátor, vagy autokrata. Annyi bizonyos, hogy a politikai rendszer főtípust, tehát a liberális demokráciát nem tudja megváltoztatni, hiszen annak a kontinentális múltja immár több mint két évszázados. Tehát ilyen szempontból sem lehet önkényes. Egyetlen dolog maradt hátra számára, hogy a liberális demokrácia főtípuson belül a számára legszimpatikusabb modellt válassza ki. Ehhez viszont minden joga megvan, hiszen minden párt önmaga határoz-hatja meg a saját identitását. A Fidesz a keresztény nemzeti identitást választotta. Ezzel nem is lenne probléma, hiszen szerte Európában léteznek ilyen pártok. Itt azonban a magyar történelmi múlt nem kecsegtet túlzottan sok jó előzménnyel, mert szinte kézenfekvő, hogy csak a Horthy-rezsim liberális demokráciáját választhatja. A Horthy-korszak azonban tele volt ellentmondásokkal, kezdve azzal, hogy nálunk jött létre Európa legelső fasizmusa, folytatva a „numerus clausus” törvényekkel, és zárva azzal, hogy a II. világ-háború során bizony 600 ezer zsidó honfitársunkat szolgáltatták ki a náciknak. Ezt a politikai rendszert tekinteni példaképnek és állítani imázsként a mai fiatalok számára, nos, hogy is mondjam, nem éppen come il faut. De, ha Orbán ezt a politikai rendszer modellt tekinti példaképül, akkor vállalnia kell annak minden vállalhatatlan hozadékát is.

Azt gondolom, hogy joggal adódik az a kérdés, hogy mindezek ellenére miért van az, hogy sokan a mai orbáni modellt mégis diktatúrának, jobb esetben autokráciának tekintik. Ennek több oka van. Az első ok az, hogy a politikai filozófia tudománya nem egzakt tudomány, ezért nem lehet tudományosan, a kétszer kettő négy egzaktsága szerint definiálni a demokrácia és a diktatúra fogalmát sem. Ma gyakorlatilag azt láthatjuk, hogy léteznek demokrácia fogalmak és léteznek demokráciaelméletek, amit valaki vagy elfogad, vagy nem. Ezzel függ össze az a tény, hogy eddig még a történeti módszert sem alkalmazták a probléma vizsgálatára oly következetességgel, mint amilyent a kérdés megérdemelt volna Ezért lehetett olyan hibás következtetésekre jutni, mint amilyenre például Raymond Aron jutott. Az én elméletem csak egy szerény kísérlet volt arra nézve, hogy egy olyan elméletet hozzak létre, amelyik a történeti módszert vaslogikával kívánja végigvinni a probléma megoldása során.

A demokráciafogalom hibás értelmezésének második oka a politikai harc jellegével függ össze. Mivel nincs egzakt fogalom a demokrácia és a diktatúra értelmezésére, ezért azt mindenki a saját politikai céljai szerint használja. Nyilván a mindenkori ellenzék a mindenkori kormány hatalomgyakorlására igyekszik rásütni azt, hogy az diktatúra, viszont amit ők kínálnak egy feltételezett kormányváltás esetén, az lesz az igazi demokrácia. Tehát nagyfokú szubjektivizmust tapasztalhatunk, és egy tudományos fogalmat de-gradálnak arra, hogy a hatalom, vagy az ellenzék választási céljait szolgálja.

A harmadik ok pedig az, hogy a demokrácia és a diktatúra fogalmának értelmezésére ma valóban csak szubjektív megítélésekre hagyatkozhatunk. Ennek megvilágítására nézzük ismét az alábbi ábrát:

                       I→→→→→→→→I→→→I→→→→→→→→I

                      pt                              pdi           pde                                pk

Amint azt korábban kifejtettem, a (pde – pdi) = x diszkrét érték azt a mennyiséget jelenti, amikor a demokrácia átmegy diktatúrába. De azt nem mondtuk meg, hogy ez a mennyiségi változás mikor csaphat át minőségi változásba. Milyen és hány alapvető szabadságjogot kell megsérteni, negligálni ahhoz, hogy ez a minőségi változás létrejöhessen? Hogy ténylegesen mennyi legyen ez az érték, tisztán szubjektív megítélés kérdése. Egyesek szerint például a média szinte kizárólagos Fideszes birtoklása már diktatúrát jelent, mert a szólás szabadsága nem érvényesülhet. Mások szerint egy olyan törvény, mint a „lex CEU” szintén diktatúrát jelent, mert az egyetem önálló, független működését teszi lehetetlenné. Ez és sok más vélelem összefügg az első pontban leírtakkal, tehát a politikai filozófia nem egzakt tudomány voltával. Persze vannak nyilván-való esetek, mint amilyet Hitler, vagy manapság például Kim Dzsong Un hatalomgyakorlása során észlelhetünk, amikor világosan látható a normatív szabadságjogok negligálása. De olyan esetekben, amikor egy erős államot működtetető cezaromániás személyről van szó, aki élni kíván az Unió által leosztott hatásköreivel és a választás során elnyert jogalkotói hatalmával, továbbá meg akarja valósítani a politikai céljait, amint azt Orbán Viktor esetében tapasztalhatunk, már igencsak hajlamosakká válunk arra, hogy ezt is diktatúrának tekintsük.

Ezt az áldatlan állapotot jól jelezte Orbán Viktor háromszori tetemrehívása az Európai Parlamentben. Minden alkalommal a hazai demokrácia helyzetét vitatták volna meg, e helyett azonban az összes rendezvény csupán Uniós szintű pártpolitikai vitába torkollott. A Tavares-jelentés sem tudott kézzelfogható eredményt elérni, és az általa megfogalmazott ajánlások semmi változást sem eredményeztek az orbáni hatalomgyakorlásban. Tehát ma úgy kell tekintenünk az orbáni liberális demokrácia modellre, hogy az még megfelel a normativitás követelményének. Ha korrektek akarunk lenni, és nem kívánunk egyetlen párt uszályába sem kerülni, akkor ennél sem többet, de kevesebbet sem mondhatunk.


Ezt követően pedig ezekről mindenki azt gondol, amit akar, lehet kígyót-békát mondani Orbánra, hiszen itt ma hazánkban szólásszabadság van De mindig meg kell gondolnunk azt, hogy amit és ahogyan leírunk, vagy mondunk, az egyúttal önmagunkat is minősíti.

Vége!

2017. 09. 16.